|
Nevezik
Mária tisztulásának (Purificatio), hiszen az ószövetségi
törvény
szerint ekkor kellett Máriának szülése utáni áldozatát
bemutatnia
Lev12). Ez az elnevezés, és az ünnep tartalma a 10.
Századtól terjedt el
nyugaton. A Keleti Egyház a „Találkozás”
Hypapante néven nevezi, a
Simeonnal (Lk2,25-35), és Anna próféta
asszonnyal való találkozásra
utalva (Lk2,34-38).
Nevezik
még „Urunk bemutatása” ünnepének is, hiszen a gyermek
Jézust születése
után 40 nappal mutatták be a Templomban, teljesítve
a szintén
ószövetségi előírásokat: „minden elsőszülött fiúgyermek az
Úrnak legyen
szentelve!” (Kiv13,2).
A „Gyertyaszentelő
Boldogasszony” elnevezés pedig az ekkor végzett
szertartásra utal, ami
már a 4. Századtól elterjedt a Római Egyházban.
Az elnevezések jelzik
azt a szimbolikus és szakrális gazdagságot, amely
az ünnep mögött
meghúzódik.
Manapság talán a „Találkozás”
elnevezés a legtalálóbb, hiszen ebben az
ünnepben találkozik az Ó és
Újszövetség, a Törvény és az Evangélium,
hiszen a keresztény értelmezés
szerint az Ószövetség értelme az Újban
tárul föl, az Újszövetség pedig
benne gyökerezik az Óban. A Törvény
értelme Jézus Krisztusban, az Ő
személyében és sorsában tárul föl és
teljesedik be. Ugyan akkor ebben az
ünnepben, a gyertyaszentelés
szimbólumában találkozik a pogányság és a
kereszténység is. A
Debreczeni-kódex szerint: „régönte a rómaiak Mars
isten anyjának
tiszteletére, kit ők Februárnak hívnak vala, minden
ötödik esztendőben,
égő fáklyákkal és szövétnekökkel kerülnek vala mind a
városszerte…”
A pogány római szertartást, amely ténylegesen élő volt
Rebruus és
Plútó tiszteletére, s amely abból állt, hogy a várost égő
gyertyákkal
járták körül, s tisztulási rítusokat végeztek, a római
Egyház nem akarta
kiirtani, hiszen annak gyökerei kulturálisan és
pszichésen is mélyre
nyúltak, hanem megkeresztelte ezt a napot, s a
világban megjelenő
Világosságnak szentelte.
Az
ünnep csak később vált Mária-ünneppé, s manapság a Zsinat utáni
liturgia ismét Jézust a Világ-Világosságát állítja középpontba. A
gyertya
maga is, minden archaikus szimbolizmusa mellett Jézust jeleníti
meg:
a gyertya viasza az Ő emberségét, eleven lángja pedig isteni
természetét
jelzi.
Ugyanakkor találkozás ez
az ünnep, hiszen a hit, az Istenbe vetett
bitalom és öröm találkozik az
ösztönös emberi természetből fakadó
babonás, mágikus hajlammal. A
szentelt gyertya a hívőknek
figyelmeztetés, hogy ahogyan a gyertya
önmagát emészti föl,
hogy másoknak javára legyen, úgy kellene másokért
lennünk nekünk is.
A babonaságra hajló,
mágikus ösztönű emberek számára a szentelt
gyertya védekezés a Gonosz
ellen; a betegség, békétlenség, jégeső
vagy vihar ellen, s óv a halott
visszatérő lelkétől. Jeles nap ez tehát,
amit már a Szabolcsi-zsinat
1092-ben a kötelező ünnepek közé sorolt,
s a történelmi Magyarország
területén jó néhány oltárt szentelt neki.
Ezeken a szárnyas oltárokon az
ószövetségi alakok Simeon és Anna
békés találkozása látható az
Újszövetség képviselőivel Jézussal és
Máriával, még akkor is, ha Simeon
jóslata Mária szenvedéseiről, a
gyertya ábrázolásával az áldozati
jelleget erősíti. A szentelt gyertya,
mint Jézus Krisztus jelképe egyike
a legrégibb szentelményeknek.
Keresztelésig
az újszülött mellett égettek belőle, hogy a „kis pogányt”
a gonosz,
rossz szellemek el ne cseréljék, és meg ne rontsák. Amikor a
fiatal anya
először ment templomba az úgynevezett „egyház-kelőre”
vagy „avatásra”,
szintén szenteltgyertyát vitt a kezében. Gyertyát
égettek a súlyos beteg
és a halott mellett is. Egyes vidékeken a
haldokló kezébe szentelt
gyertyát adtak, „hogy annak fényénél múljon
ki a világból”.
Mindenszentek és halottak napján, de más nagyobb
ünnepeken is
meggyújtották a szentelt gyertyát. A vallásos néphit
szerint vihar,
égzengés, villámlás és jégeső alkalmával is szentelt
gyertyát kell
gyújtani.
Gyertyaszentelő napjához
időjárásjósló hiedelmek is kapcsolódnak.
Általában úgy vélik, hogyha
február másodikán jó idő van, akkor későn
tavaszodik. Ezért
„Gyertyaszentelőkor inkább a farkas ordítson be az
ablakon, minthogy a
nap süssön”.
S hogy a valódi jelentés után
visszatérjünk a medvéhez, ennek a
hagyománynak az eredete Bálint Sándor
néprajzkutató szerint ez a
latin versike: „Sole micante Maria
Purificante: maius erit-frigius,
quam ante”, azaz „ha Gyertyaszentelőkor
süt a nap, hidegebb lesz,
mint előtte”.
táborilelkész.hu
|
Kommentáld!