Bartók operáját hét évvel a keletkezése után, 1918. május 24-én, 19 órai kezdettel mutatták be a Magyar Királyi Operaházban. A premieren a Kékszakállút Kálmán Oszkár, Juditot Haselbeck Olga énekelte, a karmester Egisto Tango volt. Figyelemre méltó, hogy a regös szövegét Palló Imre mondta el.

A mértékadó kritikusok általában dicsérték Bartók zenéjét, de nem voltak kíméletesek Balázs Béla szimbolista librettójával. Az operát és szövegét Kodály védte meg a Nyugat hasábjain. Szerinte Balázs szövege a legjobb, legköltőibb munka, „a dráma íve és a vele párhuzamos zene-ív hatalmas kettős szivárvánnyá erősítik egymást.” Ezzel együtt, Balázs Béla tisztában volt vele, hogy a darab sikerében a főszerepet a zene viszi. Erre utalt egyszer tréfásan: „Legszívesebben azt nyomtatnám névjegyemre: Bartók Béla szövegírója.

Az operát nyolc előadás után levették a műsorról, és egészen 1936-ig nem is adták elő többé Magyarországon. Az 1936. október 29-ei, Sergio Failoni vezényletével felújított előadáson Székely Mihály és Némethy Ella énekelt, a rendező Nádasdy Kálmán, a díszlettervező Oláh Gusztáv volt.

Az előadás hatalmas sikert hozott, Bartókot több mint tízszer tapsolták ki a színpadra. Az operát külföldön először Frankfurtban mutatták be, 1922-ben. Ezen az előadáson Székely Mihály és Némethy Ella énekelt.

A Kékszakállú herceg vára librettója (szövege)

Mundruczó Kornél, Polgár László és Komlósi Ildikó (fotó: Felvégi Andrea)

Az 1900-as évek elejét Európában az elmagányosodás, a „világfájdalom” hangulata jellemezte. Ezt tükrözte a korszak filozófiája, művészete, irodalma. Nagy hatással volt a korra Friedrich Nietzsche filozófiája, Sigmund Freud lélektani felfedezései, a francia szimbolizmus, Magyarországon pedig Ady Endre költészetének „Új versek”-es vonulata.

Ez a világnézet, vagy inkább hangulat, komolyan hatott a kor értelmiségére, a művészvilágra, így Balázs Bélára és Bartók Bélára is. Ilyen körülmények között írta meg 1910-ben Balázs Béla – a kékszakállú régi korokból származó, eredetileg francia mondájára alapozva – „A kékszakállú herceg vára” című misztériumjátékát. A Kékszakáll egyébként valóban élt, Gilles de Retz, Gilles de Rais vagy Gilles de Laval volt a neve, Franciaország marsallja volt, és bűnei miatt az inkvizíció 1440-ben halálra ítélte.

Az irodalmi műben a sok más helyen asszonyfaló szörnyetegként bemutatott Kékszakállú a magányos, sorsszerűen egyedülvaló ember példája lett, maga a darab pedig a férfi és a nő egymásra találásának, vagy inkább egymásra nem találásának lélektani mélységeit, a lélek rejtelmeit és szenvedéseit igyekszik bemutatni. Balázs Béla a Kékszakállút egy magyar népballada hőseként értelmezi és mutatja be, ehhez járul a megzenésítéskor Bartók Béla akkoriban – nem kis részben Kodály hatására – feléledt érdeklődése a népzene iránt.

Komlósi Ildikót, Polgár Lászlót, a zenekart és Kovács Jánost élmény volt hallgatni. A két nagyszerű énekes zsigerből állít elő összetett figurákat és összetett helyzeteket – a mítoszként elregélt alapdilemmát játszi könnyedséggel emelték fel a mindennapiság régiójába.

Néhány gesztus, egy-egy felemelt hangsúly, egy-egy váratlan megtorpanás épp elég volt ahhoz, amit a háttérben 60 percen keresztül sem tudtak hitelesen megformálni. A rendezés ebben a tekintetben volt mellérendelő: amit a két énekes színészi játékban, zenei formálásban megvalósított – ideértve a mikro- sőt: szociorealizmust is – halovány formában megjelenítette a háttérben, feleslegesen duplikálta.

Komlósi Ildikó és Polgár László (fotó: Budapesti Tavaszi Fesztivál)

Polgár László Kékszakállújának ma is elvitathatatlan erénye a példás magyar artikuláció, a tökéletes szövegejtés, az értelmes, értelmező hangsúlyozás. És a hang még mindig töretlennek tűnő nemes fénye. A prológ szövegét is Polgár mondta, az orgánum csodálatos színére már itt fel kellett figyelni. Szépek az énekes magasságai, a felső regiszterben azonban már néha pontatlan. Talán kerülni akarja a kockázatosabb pillanatokat (a formálás intaktsága érdekében), így nem egyszer önnön képére formálja szólamát. Reméljük, hogy nem tűnik túlzó engedékenységnek, de a kottával szembeni hűtlenség egy ilyen színvonalú interpretációt hallva egyáltalán nem bántó.

Komlósi Ildikónak (miként Juditnak) nehezebb a dolga. A Polgárral készített lemezfelvételen sem szövegmondásának makulátlanságával tűnt fel, most is kapaszkodni kellett néhány szóért, többnyire ott, ahol Bartók nehezíti meg a dolgát. Komlósi Juditjának zenei sodrása van, s e sodrás időnként magával ragadja a szavakat, sőt, magát a hangokat is: úgy éreztük, hogy a szólam szélső regisztereiben a művésznő inkább csak szándékot sejtet. Nagy öröm és kárpótlás volt e két nagyszerű énekest figyelni.

Kovács János az utcai ruhában felléptetett Filharmóniai Társaság élén legjobb formáját hozta. Hangszínekben, árnyalatokban gazdag, plasztikus vezénylést láttunk, hallottunk. Az előadás - nyugodt szívvel mondhatjuk -  messze átlag feletti volt.

Molnár Szabolcs cikke nyomán