https://szemlelek.blog.hu/2019/01/04/az_identitaspolitika_patologiaja
2019. január 04. | SZEMlélek

Jelenleg ott tartunk, hogy a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be kell tiltani minden sort, mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét.

Az utóbbi időkben parázs társadalmi vitáknak lehetünk szemtanúi, midőn a lélegzetelállító hatékonysággal munkálkodó LMBTQ+ lobbi, valamint a genderelméletet a közbeszéd homlokterébe navigáló úgynevezett identitáspolitika egyre több gyakorlati sikert ér el a nyugati társadalmi normák átformálása területén. Ezúttal nem bánom, hogy kis hazánkba minden társadalmi jelenség, változás, hóbort némi késéssel érkezik a kies Nyugatról, mert így talán van időnk és lehetőségünk fölkészülni, gondolkodni és józan párbeszédeket folytatni a témában. Elég, ha az amerikai társadalmat évek óta lázban tartó "öltöző-vitára" gondolunk, ami az Obama-adminisztráció utolsó éveinek központi témájává vált. E vita arról szól, vajon használhatja-e egy férfi a női öltözőt, amennyiben női identitással rendelkezik (és ugyanez fordítva, egy nő a férfi öltözőt), valamint, hogy a felelős hatóságok kötelesek-e egy harmadik (semleges nemű) jellel ellátott toalettet is kialakítani a férfi-női mosdók mellett. A hagyományos, progressziómentes gondolkodás szerint az öltöző használatának kizárólagos feltétele az ember biológiai neme, amiben ha esetleg elbizonytalanodna is valaki (lásd: "Azt se’ tudja, hogy fiú-e vagy lány!"), bármikor ellenőrizheti, hiszen a bizonyítékok egyértelműek és "kéznél vannak". A progresszív identitáspolitikán keresztül komoly társadalmi befolyásra szert tevő gender ideológia azonban ezt megkérdőjelezi, midőn elkülöníti egymástól a biológiai nem és a társadalmi nem fogalmát.

Komoly vita folyik már a tekintetben is, hogy az, amit "gender tudományoknak" szokás nevezni, egyáltalán megfelel-e a tudományosság alapvető kritériumainak, vagy inkább egy erős politikai hátszéltől vezérelt ideológiának kellene tekinteni. Ezúttal ne menjünk bele akadémikus vitákba, csak vizsgáljuk meg azt, hogy e "tudományos elmélet" miképpen válik mindennapi valósággá azokban az országokban, melyekben politikai dimenziókba emelték, és ezáltal társadalmi szinten alkalmazták azt! Vegyünk néhány példát a 2010-es évek bőséges terméséből:

•      2017-től a londoni metró utastájékoztatói többé nem kezdődhetnek úgy, hogy “Ladies and gentlemen!”, mivel ez a megszólítás a "tegnap mára már meghaladott világát idézi" (copyright Sadiq Khan, London polgármestere), hiszen "kirekesztő, elavult és sértő".

•     2011 januárjában az amerikai külügyminisztérium bejelentette, hogy az útleveleken lecserélik az "édesanya" és "édesapa" kifejezéseket, helyettük semlegesnek minősített megjelölést kell majd használni, tehát az "egyes és kettes számú szülő" fog szerepelni a hivatalos dokumentumokban.

•     A svéd evangélikus egyház 2017 novemberében olyan módon változtatta meg saját egyházi szabályzatát, hogy a továbbiakban ne lehessen hímnemű lényként utalni Istenre, sem személyes névmás használata által, sem úgy, hogy Atyának nevezik őt. Ennek nyomán például a "Mi Atyánk" is "Mi szülőnk"-re változik.

•     Jordan Petersont, a világhírű kanadai pszichológus professzort ki akarták rúgatni a hallgatói, mert nem volt hajlandó a maguk által választott identitásuk szerint megszólítani őket. Ez konkrétan azt jelenti, hogy ha például egy John nevű férfi hallgató megkövetelte tőle, hogy "her majesty"-nek, azaz "őfelsége, a királynő"-nek szólítsa, tekintettel arra, hogy a John nevű fiatalember éppenséggel királynő identitással rendelkezett, akkor ő ezt elutasította.

Ezekben a történetekben az a közös, hogy hivatalos szervek (hatóságok, egyházak, oktatási intézmények) arra kötelezik a többségi társadalmat, hogy a nemi szerepeket a továbbiakban kizárólag a genderelmélet által meghonosított társadalmi nem fogalmán keresztül értelmezze, mégpedig azon törpe kisebbség kedvéért, akiknek a nemi identitása nem egyezik meg a biológiai nemükkel. Tehát ha a londoni metrón éppen 120 ladies és 113 gentlemen utazik, de utazik még 2 olyan személy is, akik nem tartják magukat egyiknek sem, akkor az ő kedvükért nem fogják bemondani, hogy "hölgyeim és uraim", nehogy traumatizálódjanak utazás közben. Az útlevelekben pedig, ugyanilyen alapon, azok kedvéért cserélik ki az "apa" és "anya" szavakat egyes és kettes számú szülőre, akik egyszerre rendelkeznek édesanya identitással, valamint férfi nemi szervekkel, esetleg fordítva.

    Aki pedig ezzel nem kíván egyetérteni, vagy éppen abszurdnak tartja, azt intoleránsnak, kirekesztőnek, esetleg szexistának nevezik.

Tudom, hogy léteznek embertársaim, akik nem tudnak azonosulni azzal a testtel, azzal a nemmel, amelybe beleszülettek, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez rengeteg szenvedést és nehézséget okoz számukra. Annak ellenére, hogy én magam nem értek egyet a jelenkori megoldási kísérletek többségével, örülök, hogy olyan társadalomban élhetünk, ahol az érintettek nem az én véleményemet kérdezik, hanem saját maguk dönthetik el, hogy miképpen viszonyulnak saját identitásukhoz. Tehát ha úgy kívánják, fölvállalhatják a maguk választotta identitást, sőt, ha akarják, akár át is műttethetik magukat olyanra, amilyenre csak akarják. De miért nem elegendő, ha a társadalom teljes szabadságot biztosít minden polgárának ahhoz, hogy megélje, ha nemi identitása eltér a többségétől? Miért kéne egy kisebbség kedvéért lebontani a többség által elfogadott évszázados, sőt, évezredes kulturális mintákat, archetipikus mélységekben gyökerező társadalmi normákat és irányelveket?

Jelenleg ott tartunk, hogy a szabadság nevében már nem elég, hogy bárki kilóghat a sorból, hanem a haladás nevében be kell tiltani minden sort, mivel az sérti az abból kilógók érzékenységét. Ma már nem az a lényeg, hogy aki nem lép egyszerre, az is kapjon rétest estére, hanem hogy mindenféle egyszerre lépés üldözendő, minthogy súlyosan traumatizálja azokat, akik nem kívánnak egyszerre lépni, mégis kérnek rétest estére. Így jutottunk el odáig, hogy nem pusztán kívánatos és jó dolog másnak lenni, hanem hogy ciki, sőt, szigorúan tilos nem-másnak lenni.

Avagy miután a közintézmények főbejáratait (nagyon helyesen) akadálymentesítettük a mozgáskorlátozott embertársainkra való tekintettel, és a lépcsők mellé kerekesszékes közlekedésre alkalmas rámpákat építettünk, tényleg szükséges a lépcsőket ledózerolni? A kerekesszékes embertársaink valóban traumatizálódnak a lépcsők látványától, amelyek arra emlékeztetik őket, hogy vannak, akiknek két egészséges lábuk van? Sőt, ha továbbvisszük a párhuzamot, akkor az identitáspolitika ideológiai harcosai szerint nem csak a posta, az okmányiroda és a városháza lépcsőit kell ledózerolni, hanem a Nemzeti Múzeum, az Akropolisz, a Szent Péter-bazilika lépcsőit is, de még a Genezis könyvében szereplő Jákób lajtorjáját is át kell nevezni, hogy az ősi szöveg ne legyen kirekesztő.

    A progresszív identitáspolitika ugyanis pontosan úgy viselkedik, ahogy minden totalitárius rendszer tette ezt a múltban: nem pusztán a jelent akarja uralni és a jövőt meghatározni, de a múltat is a maga képére akarja formálni. Ha lehet, a múltat retusálni kell, átírni, betiltani, de a legjobb végképp eltörölni.

Ezért kell átírni évszázadok óta élő, generációk sokasága által megőrzött hagyományokat, apáról fiúra szálló tradíciókat (egyébként pfujj, ez is szexista volt!), az emberiség kollektív tudattalanjának kincseit őrző meséket, ikonikus irodalmi alkotásokat, vagy akár a Szentírás szövegét is, amennyiben nem gendersemlegesek, vagy nem felelnek meg a PC (politikai korrektség) követelményeinek.

Az önfelszámoló identitás

A progresszív identitáspolitika igyekszik erősnek, modernnek, toleránsnak és érzékenynek bemutatni az általa preferált értékrendet, pedig ennek éppen az ellenkezője igaz. E divatos ideológia és annak társadalmi leképeződései első ránézésre a toleranciáról, elfogadásról és a feltétel nélküli szeretetről szólnak. Aki egyetért vele, lájkolja, posztolja, osztja, az jó fej, haladó, szivárványos, modern és toleráns, aki nem, az viszont maradi, intoleráns, bigott, barnainges, erőszakos, kirekesztő, esetleg fasiszta. A haladó identitáspolitika által érzékenyített lélek ugyanis beteges, gyenge, ugyanakkor erőszakos és önpusztító.

Az erős identitás valójában nem sérül, amikor szembetalálkozik az övétől eltérő identitással, ahogy az erős értékrenddel bíró lélek sem traumatizálódik, amikor szembekerül az övétől eltérő értékválasztással. Vegyünk egy példát! A mi gyermekeink megszokták, hogy a családi asztal körül ülve, étkezés előtt imádkozunk. Ám azt is tudják, hogy az oviban és a suliban ez nem szokás, tehát ebből a szempontból mi egy kisebbséget képviselünk. Vajon miért nem jut eszembe bemenni az oviba és kötelezővé tenni mindenki számára, hogy asztali áldást mondjanak étkezés előtt? Vagy hogy az összes gyerek várja meg, amíg az én gyermekem elmondja az asztali áldást, és csak azután hozzálátni az étkezéshez? Nem, a gyermekem nem fog traumatizálódni az óvodában amiatt, hogy az intézmény nem kíván alkalmazkodni az ő kisebbségi szokásához, én pedig nem kívánom megváltoztatni az óvoda szokásrendjét a saját kisebbségi létem lelki békéje miatt. Ugyanezen okok miatt nevezhető teljes nonszensznek az a progresszív gyakorlat, mely során bizonyos országokban beszüntetik a karácsonyi vásárokat, betiltják az adventi betlehemeseket, lebontják az évszázadok óta épített utcai kőkereszteket, megszüntetik a húsvéti körmeneteket, megváltoztatnak karácsonyi énekeket, mondván, mindezek sértik a muszlim kisebbség érzékenységét. Ez nem igaz. A muszlim kisebbségnek ugyanis nagyon is erős identitástudata van, és pontosan tudják (a saját otthonaikban kőkeményen meg is követelik), hogy aki vendég, az alkalmazkodik azokhoz, aki otthon van (más kérdés, hogy nagyon sokan egyszerűen nem akarnak alkalmazkodni, ám ennek semmi köze az érzékenységhez és a traumákhoz).

    Amikor muszlim országokban turnézom, nem sérti az érzékenységemet az, hogy ott muszlim mecsetek, szokások és jelképek vannak előtérben, sőt, gyönyörködöm azok szépségében, miközben megtartom és egy pillanatig sem érzem fenyegetve a saját keresztény értékrendemet. Ez így van rendjén!

A “safe space” mérhetetlen infantilitása

Éppen az imént emlegetett Jordan Peterson fejtette ki, hogy az identitás nem pusztán az ember szubjektív érzékelésétől függ. Illetve 2 és 4 éves korunk közt még valamennyire természetesnek mondható, hogy elvárjuk a környezetünktől, hogy úgy tekintsen ránk, aminek önmagunkat gondoljuk: királynak, Ronaldónak, dinoszaurusznak, Singer varrógépnek, tarajos sünnek vagy Winnetounak. A személyiség egészséges fejlődésének egyik legfontosabb és legérzékenyebb processzusa éppen abban áll, ahogy a magunkról alkotott képünk organikus kölcsönhatásba lép azokkal a visszajelzésekkel, melyeket a környezetünk ad számunkra. Ennek belátásához bőven elegendő a józan paraszti ész, hiszen hiába érzem magam Ronaldónak, ha a grundon állandóan a kapuba állítanak a srácok, Alain Delonnak, ha egy kislány sem jön el velem randira, Albert Einsteinnek, ha minden dolgozatom kettes. Ha a visszajelzéseket nem vesszük figyelembe, akkor elszakadunk a valóságtól, és egy beteges, rögeszmés, infantilis, nárcisztikus személyiség válhat belőlünk.

Képzeljük el, hogy én, aki egy általános iskolai harmadikos kisfiú vagyok, valóban elhiszem magamról, hogy én vagyok Alain Delon reinkarnációja, az iskola legmenőbb arca, akiért nemhogy az osztály legszebb leánykái, de még a nyolcadikos lányok is megőrülnek, és akkor még nem is beszéltünk Edit néniről, a csinos és fiatal tornatanárnőről. Ekkor – ahelyett, hogy kipróbálnám, vajon hogyan működik "terepen" ez az alsó tagozatos, hátulgombolós Alain Delonka – a diákönkormányzat hathatós segítségével elérem, hogy az egész iskola kötelező módon Delon úrnak szólítson, megtiltanám, hogy bárki kételkedni merészeljen alaindelonságomban, továbbá – nehogy megsérüljön érzékeny énképem – alapvető személyiségi jogként kötelezővé tenném, hogy velem randizzanak a legszebb lányok. Meg persze Edit néni.

Ha mindezt elképzeltük, akkor már meg is van, hogy mit jelent a haladó körökben használt "safe space" kifejezés. A safe space az a hely, amely biztosítja számomra, hogy soha senki ne kérdőjelezze meg a szubjektív ön-érzékelésem érvényességét, ezáltal biztosítva azt, hogy a gyerekes énképem ne legyen kénytelen kölcsönhatásba lépni a valósággal.

Mit is jelent ez hosszú távon? Azt, hogy egy infantilis, küzdeni képtelen, narcisztikus társaság fogja ráerőszakolni a maga beteg világképét a többségi társadalomra. Amit pedig modern, progresszív társadalmi fejlődésként artikulálnak, az valójában egy patologikus pszichés működés társadalmi normává emelése.

Út a tejes káoszba

Mindezek gyakorlati következményeképpen most ott tartunk, hogy amennyiben valaki transzneműként él, akkor a körülötte élő társadalom nem pusztán elfogadni köteles ezt, hanem köteles a választott neme szerinti jogokat biztosítani számára. Tehát egy női identitással élő férfi elindulhat női sportversenyeken, bemehet a női mosdóba, vagy a zuhanyzóba, elvárhatja, hogy nőként szólítsák meg, hogy ne hangozzék el a metróban, hogy "Hölgyeim és uraim". A haladó gondolkodás mindezt óriási társadalmi fejlődésként éli meg és ünnepli, mert kizárólag a kisebbség jogai felől közelíti meg a kérdést.

Pedig ezzel a szemléletmóddal az a legnagyobb probléma, hogy – bár már az iménti példák is rengeteg morális kérdést vetnek fel – egy határtalan és beláthatatlan következményekkel járó társadalmi káoszra nyit kaput.

Az identitáspolitika ugyanis nem fog megállni a nemek kérdésénél, mert nem is teheti! Ha az vagyok, akinek-aminek érzem magam, akkor az nem vonatkozhat kizárólag a nememre!

Ha én transzkorúnak érzem magam, ami azt jelenti, hogy 45 éves férfi létemre egy 8 éves kislánynak érzem magam, akkor jár nekem gyermekfelügyelet? És vajon öltözhetek az uszoda női öltözőjében? És az ugrálóvárba bemehetek, ahol ki van írva, hogy csak 8 év alatti gyermekeknek? Ha esetleg két hónapos kisfiúnak érzem magam, akkor a 72 éves édesanyámnak (ezúton is csókoltatom szeretettel) jár a GYES?

    És ha 67 évesnek érzem magam, akkor elballaghatok a nyugdíjfolyósító intézetbe, kérhetek nyugdíjat?

Ha a Fesztiválzenekar brácsaművészeként koncertmester identitásom van (tehát transz-szólamú vagyok), akkor a zenekar kénytelen koncertmesteri szobát és persze gázsit fizetni nekem? Vagy esetleg a kollégáim teljes joggal megszakadnak a röhögéstől és megkérdezik, hogy nincs-e lázam?

És ha én transzsorsú vagyok, például olimpiai bajnok identitással rendelkezem, akkor jár az aranyérem és persze az életjáradék? És ha esetleg én transzfinanciális identitással rendelkezem (azaz egy szegény testébe született gazdag embernek tartom magam), akkor jár nekem egy hatalmas vagyon?

Tényleg ne higgyük, hogy ez vicc! Bár úgy tűnhet, de ami tíz éve rekeszizmokat görcsberántó vicc volt a Monty Pythonban, az ma a legteljesebb valóság. Tehát a mai viccek is valósággá fognak válni, úgyhogy gondolkodjunk róluk felelősséggel!

Transzkorú embertársaink már vannak, és tényleg komolyan veszi őket az érzékenyített, azaz a progresszív identitáspolitikára finomhangolt társadalom! 2015-ben a Daily Mail online kiadása adott hírt arról a kanadai hétgyerekes családapáról, bizonyos Stefonknee Wolschtról, aki 46 évesen döbbent rá, hogy ő nő, mégpedig egy újszülött kislány. Hat évvel később, midőn már hatéves kislány identitással rendelkezett, otthagyta a "kirekesztő, elavult és sértő" gondolkodású (azaz a progresszív identitáspolitikával és a genderelméletekkel szemben minimális megértést tanúsító) családját, és új életet kezdett olyan barátaival, akik kvázi a szüleiként örökbe fogadták őt, hogy kedvére cumizzon, babázzon és kifestőkönyveket színezgessen. Kanadában mindehhez teljes támogatást kapott, különböző LMBTQ szervezetek, sőt, haladó szellemiségű egyházak is bátorították őt, mondván, milyen csodálatos, hogy végre szégyenkezés és bujkálás nélkül megélheti valós identitását. Ugye, értjük, hogy itt nem csak az a probléma, hogy a feleségét és a hét gyermekét magára hagyó 52 éves pasas rózsaszín tüllruciban barbizik egy cukimuki lányszobában?! (Bár én már itt feladom…) Ugye, értjük, hogy nem az a kérdés, hogy mennyire vagyunk toleránsak és jó fejek, amikor ehhez a transzkorú férfihez próbálunk viszonyulni? Hanem hogy ez egy pokolian veszélyes dominó effektus kezdő impulzusa. Ugyanis fölmerül a kérdés, hogy akkor ez a férfi/kislány vajon köteles-e gyerektartást fizetni a hátrahagyott gyermekei után. Egy hatéves kislány ugyanis nem kötelezhető ilyesmire… És akkor indulhat az őrület!

Vagy itt a másik történet: egy 69 éves holland férfi, bizonyos Emile Ratelband kereken 20 évvel érzi fiatalabbnak magát tényleges koránál, ezért megpróbálta átíratni a születési dátumát a helyi okmányirodánál, amit a felelős szervek megtagadtak tőle. Ezért aztán a jó Emile beperelte az okmányirodát, mondván, hogy amennyiben egy transznemű megváltoztathatja a nemét, akkor ő, aki büszke transzkorúnak tartja magát, miért nem teheti meg ugyanezt a korával kapcsolatosan... A bíróság egyelőre nem engedélyezte a változtatást, mert bár elismerte az illető jogát a kora megváltoztatásához, kezelhetetlennek tartja azt a problémát, hogy ebben az esetben éppen 20 év törlődne egy személy életéből. És akkor a transzsorsú, a transzfinanciális, transzfajú, illetve a transzszólamú embertársainkról még nem is beszéltünk!

Konklúzió: Monty Python, a sakk és a vizsla

    A központi kérdés nem az, hogy ki milyen identitástudattal rendelkezhet, ki minek vagy kinek érezheti, illetve képzelheti magát, hanem hogy ebből mi következik az őt körülvevő többségi társadalom számára.

Nem azért érzi magát a ma embere a Monty Python legvadabb epizódjában, mert egy egyetemista férfi királynőnek érzi magát, hanem azért, mert a genderideológia gondolatrendőrsége a tanáraik számára kötelezővé teszi, hogy őfelségének szólítsák őt, mondván, hogy tiszteletben kell tartani a választott identitását. Nem azért, mert bizonyos embertársaink szerint 72+ nemi identitás létezik, hanem mert a kanadai kormány emiatt nyelvújításba kezdett, és kötelezővé tette az új személyes névmások (például zhe és zher) használatát. Nem azért, mert vannak a "normálistól" eltérő beállítottságú embertársaink, hanem mert az LMBTQ+ mozgalom ideológiai harcosai és a gender studies társadalommérnökei a társadalom átformáló törekvéseik miatt elvárják, hogy harcba szálljunk a józan ésszel, a biológiával, a nyelvtannal, a történelemmel, a természet legalapvetőbb törvényeivel, átírjuk a kulturális kánont, és ha lehet, a Szentírást is. Tehát tulajdonképpen arról van szó, hogy egy pár évtizedes, erőszakos ideológia kedvéért bontsuk le a nyugati társadalom alappilléreit, tekintsük semmisnek, elavultnak és meghaladottnak azokat az archetípusokat, melyek oszlopként tartják a nyugati kultúrát. Ez nem szabadság, hanem őrület. A szabadsághoz szilárd értékrendre van szükség, valamint arra, hogy azt rugalmasan kezeljük – engedjük, hogy eltérhessenek attól azok, akik úgy látják helyesnek. Nem pedig arra, hogy szüntessünk be minden értékrendet.

Egy híres mondás szerint a sakk azért olyan zseniális, mert csak néhány szabályt kell betartani, és a lehetőségek végtelen tárháza nyílik meg előttünk. Ám ha azt a néhány alapszabályt betiltjuk, akkor nem a valódi szabadság kapuja nyílik meg előttünk, hanem értelmetlenné válik az amúgy csodálatos játék.

Két mondatban összefoglalva: A szabadság egészséges mértéke odáig tart, hogy minden embertársamnak elidegeníthetetlen joga van ahhoz, hogy vizslának érezze magát, és akként is éljen. De ha emiatt én köteles vagyok neki kutyaházat építeni, napi háromszor megsétáltatni és megetetni, az már nem szabadság, hanem erőszak és elmebaj.

Bolyki László

(Illusztráció forrása: freerepublic.com)