Keveredünk. Ehhez nem fér kétség. Egyre több nációt fogadunk be, és már egyáltalán nem meglepő, ha magyarul szól hozzám a kínai büfés, a mexikói taxis vagy a nigériai biztonsági őr, de az sem zavar, ha görög, japán vagy francia nyelven kapom a bókokat. Számomra ez a világ olyan színes, akár egy kifestő, nem tudok fennakadni rajta. Elég azonban pár generációval feljebb lépni, és kiderül, mindaz, ami nekem a kifestőbe illik, szüleim korosztályának gyakran sokkoló.

Hogyan jön ez most ide? A napokban vidékre utaztam, ahol belebotlottam egy rég nem látott barátnőm édesanyjába. J.-vel ezer éve nem láttuk egymást. Kíváncsi voltam, hogy megy a sora külföldön, kávézni hívtam hát az édesanyját, kértem, meséljen róla.

Az asszony a hetvenes éveihez közelít, szelíd, egyszerű nő. Keveset beszél, de mindig mosolyog. Ruhája gondosan vasalt, haja katonásan dauerolt, egész lényében az a furcsa, hogy nincs benne semmi feltűnő, minden makulátlan, rendezett. Nincs folt a galléron, nincs egy kósza tincs, egy csúf pattanás vagy egy sárga fog. Semmi. Csak idegesítően fegyelmezett rend.

Miközben mesél, azt érzem, mintha szabadkozna, hogy él, hogy lélegzik. A beszéd során mintha elfáradna, mintha az egyes szavak születését valami mély vajúdás előzné meg. A kávét is csak nagyon nehezen fogadta el, tiltakozott, arra hivatkozott, luxus az a kávé, egy magafajta asszony otthon főzi azt, a kotyogósban. Aztán csak kíváncsi volt rám, meg azért vonzotta az a kávé is.

Mesélt a fiáról (J. bátyjáról), annak családjáról. Nemrég született meg a harmadik unoka. Meg építkeznek is, de a válság miatt nehezen bírják a hitelt. Fia vállalkozó, három zöldségesük is van a városban. De nem panaszkodik. Jól élnek. Az ember örüljön, hogy egyáltalán van munkája. Aztán amikor J.-ről kérdeztem, vonásai finoman megváltoztak. Arcán tompult a mély mosoly. Tekintetét kissé leszegte, érdes ujjaival a szalvétát tépte. A szavakat kereste.

Elmesélte, hogy J. azóta is abban a kávéházban dolgozik, ahol öt évvel ezelőtt. (J. egy dél-franciaországi kedves kisvárosban telepedett le a párjával, egy nigériai férfival). Két éve összeházasodtak, lánya felvette „annak” a férfinak a nevét. Ki se tudja mondani, olyan bonyolult. Gyermekük még nem született. Először anyagilag akarnak megerősödni. Haza csak ritkán jár. Akkor is egyedül. Mindig mondja neki, ne menjen vissza abba az idegen országba. Jó sora lesz neki itthon, velük. Van munka bőven, támogatni is tudják. Meg hát diplomás nő ő, és ki hallott már diplomás felszolgálóról?! J. pár nap után mindig visszautazik.

Bár öt éve nem találkoztunk, mind a mai napig emlékszem, milyen nő ő. Egy albérletben laktunk közel másfél évig. Egyszerű körülmények közül való, csoda, hogy eljutott a fővárosba, hogy diplomát szerzett. Nem volt feltűnő tehetség, akarata azonban nem ismer lehetetlent.

J. nem egy tipikus szépség. Nagyon sokáig és hosszasan kell figyelni ahhoz, hogy kihalássz néhány hibátlan részletet belőle. De ha ezeket a részeket összeadod, sem lesz szép az összkép: erős túlsúly, hatalmas fekete hajkorona, erősen kihúzott fekete szemöldök, hosszúra növesztett körmök és ugyanaz a nett és rendezett öltözködés, mint édesanyjánál.

Hosszú éveken keresztül nem volt férfi az életében, majd a pesti éjszakában összekeveredett az elsővel: fekete bőrű férfi volt valamennyi, az első, a hatodik és a jelenlegi is. Nem ért hozzá „magyar” fiú. J. nem sokat gondolkodott ezen, vonzalmát mindig azzal magyarázta, hogy mellettük érzi igazán nőnek magát. Egyszerűen boldog. Kell ennél több? Meg se fordult a fejében, hogy ez szokatlan lehet. Bele se gondolt, már ő is egy színes társadalomban érett nővé.

Családja azonban soha nem bocsátotta meg neki, amikor huszonöt évesen egy fekete férfival állított haza. Hideg zuhany volt az egész rokonságnak. A kis városkában – állítólag – szájukra vették őket J. miatt. Felfújt hisztéria kerekedett ki az egészből. Ahogy akkor mesélte, édesanyja zokogott, apja hőbörgött, kitagadással fenyegetett, mindenki J. lelkére beszélt, győzködték. Aztán J. egyszer csak megelégelte, összecsomagolt, és párjával „világgá ment”. Ennek öt éve már. Talán a kötelességtudat szólítja ritkán haza, mi más, hiszen öt év után is ugyanaz az értetlenkedő fal tornyosul előtte, a helyzet semmit nem változott. Minek hát maradni?

Az asszonyt néztem. Megfáradt tekintetében értetlenség jelét láttam, úgy nézett rám, hogy szavak nélkül is értettem a kérdést: miért kellett az ő lányának „ahhoz” a férfihoz mennie?

Óvatosan kérdeztem, mi is a baj „azzal” az emberrel, elvégre öt év komoly tanúbizonysága annak, hogy szereti, tiszteli a lányát, gondoskodik róla, és vigyáz rá. Nagyon erőlködtem, próbáltam az asszony fejébe látni, megérteni, miért kell elengedni tulajdon lányát azért, mert egy nigériai férfit választott?

A közös nyelv hiánya a baj? Talán attól fél ez az asszony, amit nem is ismer? A regényekből ismert vad Afrikától retteg? Vagy talán rasszista, csak másnak hívja? Miközben a fejemben a lehetséges válaszok között szántottam, néztem J. édesanyját. Szelíd lényéhez képest impulzívan magyarázott, összefüggéstelenül. Azt hiszem, maga sem tudja megfogalmazni a választ. Egy biztos, a lányának más életet álmodott, egy olyat, amelyben az öltönyös férfi bőre fehér.

divany.hu