Erdély TV | 2024. aug. 24.
https://www.youtube.com/@ErdelyiMagyarTelevizio

Térey János - Teremtés vagy sem

Füst Milán: Emlékezetűl

Temetni jöttem és dicsérni.

Utolsónak maradni: átok. A hírmondó mohikán szerepe rendkívül kényelmetlen. Új és új sírgödrök mellett meséli ugyanazt az agyonnyüstölt történetet, számot adva a közös kincsről, ami a szeme láttára válik illő párává. Terepszemlét tart a senkiföldjén, amelyet nem is olyan régen még lármás csapat népesített be. „…hol ténferegtek, huncutok?”

A mohikán szerepe ugyanakkor roppant méltóságteljes is. Fönti rendelés szerint neki kell bevárnia a teljes összeomlást. Annak, aki színre lépésekor is az aggastyán maszkját viselte, igazi vénséggé kellett válnia. Amikor ereje teljében dolgozott, csak a boldog kevesek számították nemzedékének frontemberei közé. Babérokkal öregkorában halmozták el, csakhogy időközben el kellett temetnie a legjobb barátait. Ezeréves fönnállását ünneplő, optimista országban született, amely szeme láttára hullott darabokra; s meg kellett érnie többféle magyar kibontakozás illúzióját és bukását is.

Eljátszom a gondolattal, hogy azt a mostani, csúnya szóval: ezredvégi Pestet is megdolgozta már a hatalmas radír. Lebontották a házakat, melyeknek lakója voltam, és lakat került a műintézmények ajtajára, amelyeknek pedig fukar kezű törzsvendége. És begyűjtöttem féltucat gyászjelentést.

Mintha ez az egész édenkert (ha úgy tetszik, kóceráj) már nem lenne. A Ráckert hűlő porai. A Gresham borozót magába szippantotta a nyakába telepített szállodabirodalom. Szemügyre veszem a zakókat a Libella helyén nyitott bálás turkálóban. A Nincs Pardon vörösborral és embervérrel áztatott falai között diszkont működik.

Az 1954-es keltezésű Emlékezetűl kakukktojás Füst Milán lírai életművében. Ezúttal elmarad a mitizáló, időtlenséget sugalló jelenetezés, Füst nem húzza meg „tér s idő összes lehető koordinátáit” (Karinthy Frigyes). A szín ugyanis – az abszolút tér helyett – a József körúti flaszter. Beszédes adalék, hogy a Nagykörútnak éppen ez a szakasza ment keresztül a legdurvább deformáción az elmúlt ötven évben. A szerény kivitelezésű józsefvárosi Boulevard Saint-Germainből, ahol egymást érték a művész- és hivatalnok-kávéházak teraszai (Baross, Bodó, Deák, Jókai, József, MIÉNK, Simplon, Spolarich, Valéria), mára a fél- és alvilág ütőere lett. Afféle romlottabb és snasszabb Boulevard Clichy, kurvákkal és strigókkal, kínai büfékkel és megvakult kirakatokkal, apró tolvajokkal és középpályás gengszterekkel. Ez az ő agórájuk immár, nem a hónapos szobák diákjaié, ez a raplemezeken megénekelt Yozsó.

A tízes években Tóth Árpád, Karinthy és Kosztolányi ingáztak itt fönt említett törzshelyeik között. A túlélő Füst úgy nyújtja át ezt a fakó szuvenírt, hajnali ácsorgásuk emlékképét, mint valami színarany kegytárgyat: „Vegyétek ezt.” Az ajándékosztó formula ismerős a korábbi költeményekből, de ebben az esetben nem jut eszembe, hogy a melldöngető „májerkedés” vádjával illessem a beszélőt. A mohikán jelmezét öltötte fel, de ugyan milyen más öltözéket viselhetne? Elfoglalta az asztalfőt a halotti toron – vajon ki kényszeríthetné másik székre? Nem díszgyász. Füst valóságos személyeket temet, pontosan beazonosítható földrajzi helyen. „És éppen én, ki legbúsabb valék” – hát legyen, legyen ő a legbúsabb, nem fogok vitába szállni vele. Vérbeli póz, méltóságos póz, a legvalódibb az övéi közül. Füst arcára rákérgesedik a fiatalkori maszk, s az évek száma a póz aranyfedezete lesz.

A hiábavalóság kórusa nem egy, nem két József körúti hajnalon fölcsendült a fülemben. Záróra volt a Krúdy Gyula utca kocsmáiban, röpködtek az asztal fölött a hamis bulicímek. Éjszakai buszra vártunk. „Kivert kutyák, meddő vitában” – találva érzem magam.

(1998)

https://reader.dia.hu/document/Terey_Janos-Teremtes_vagy_sem-37429
___

Füst Milán - Emlékezetűl

Nincs ereje a lábatoknak többé,
Hogy a József-körúton sétáljon. Rég meghaltatok.
És veletek halt el a Nevetés barátaim s a szív
Ezernyi íze, bája, –

Hogy bugyborékolt tőletek az utca! – mindig is úgy képzelem:
Hogy lejjebb hajoltak a háztetők s a vén
Csókák is, ötvenévesek felültek fészkükön az éjben
S nevettek rajtatok, –

A lábatok nyomát kerestem múltkor botladozva,
Sírván mutattam némely utcakőre: lám Árpád talán itt térdepelt,
E bágyadt, bús kölök, szerelmet vallván versekben
Egy tréfakedvelő lotyónak, –

S amott hányt cigánykereket Frigyes, a Hős
S a langy Dezső emitt panaszra ment
Egy éji nénihez, hogy nem hagyom aludni őt
És éppen én, ki legbúsabb valék, –

Oh alhatsz már Dezső, a kő még itt maradt,
De ti már elrepültetek, a lábatok nyomából pára lett
S a könnyetekből őszi felhő, –

Oh kóbor vénség, mord öregség, nem lett benne részetek,
De mint a forgószél, úgy zúgtatok el innen sebtiben.
Áldott fiúk, hol ténferegtek, huncutok?
Mely alagútba bújtatok előlem hűtlenűl?
Bujósdit játsztok-e s félszemmel néztek éppen engem?
Hogy kampós botjával ki áll meg utcasarkokon merengve
S oly hosszan néz utánatok?

Ki az, ki sír és sír utánatok? Megmondhatom: elagott ember ő,
A szíve fáradt már s borospohárt is már csak reszketőn emel,
De emlékezni tud. Vegyétek ezt: egy hajnalon
Itt ácsorogtunk épp, kivert kutyák, meddő vitában
S feljött a nap, kongott a láthatár, majd megrepedt.
És jobbról is, meg balfelől
A hiábavalóság dalát zengték a kórusok.

(1954)

https://reader.dia.hu/document/Fust_Milan-Fust_Milan_osszes_versei-470