Részlet Gál György Sándor: Majális c. életrajzi regényéből

Részlet a VII. fejezetből

Dr. Koronghi Lippich Elek miniszteri tanácsos, a Közoktatásügyi Minisztérium képzőművészeti osztályának vezetője ajtaján fiatal festő kopogtatott.

- No, mi járatban, Tivikém? - kérdezte a miniszteri tanácsos Zemplényi Tivadartól.

- Méltóságos uram, bármilyen csodálatos is, én most nem azért jöttem, hogy a régen beígért Ráth-díjat szorgalmazzam...

- Ne is sürgesd, mert megsúghatom neked: az már a tiéd!

- Szóval azért jöttem, méltóságos uram, mert Szinyei Merse Pali bátyámról akarnék méltóságoddal beszélni. Eperjesről kilátogattam hozzá Jernyére. Ebédeltünk, nem kímélve sem a tálat, sem a borosüveget, Pali bátyám azt mondja: van itt nála annyi eszköz, állvány, szűztiszta vászon, finom külföldi festék, itt csak korhad, porosodik az egész... ha kedvem van, vigyem el. Így mondja: "Viheted a bemázolt vásznakat is, legföljebb lealapozod újra..." Gondolom: üsse kő, nézzük meg a sok ócskaságot. Valóban, fölfeszítünk egy ódon, nyikorgó ajtót - csak így mondhatom: kifeszítettük, mert a rozsda megkötötte már a sarokvasakat meg a zárnyelvet is. Persze por, piszok mindenütt. Azt hiszem, tíz esztendeje nem járt ott egy lélek sem, nem nyúlt ő azóta ecsethez, pedig még csak ötvenéves. Mondom: lássuk az ócska vásznakat! Szinyei valamit motoz a sarokban, köhög, prüszköl a felszálló portól, aztán odadob elébem valamit. Megnyálazom a tenyerem, letörlöm a vásznat. Ide hallgasson, méltóságos uram: csoda nyílt meg előttem! Én ilyen szép képet magyar festőtől még sose láttam. Szinyei rám mordult: "Jó lesz?!" "Hogy jó-e? Csak nem akarja ezt elpusztítani, bátyám?" "Mire tartogassam?" "Arra, hogy ezt a képet felvigyem Pestre, és bemutassam az okosoknak. Mi is a kép címe?" Csak a bajsza alatt dörmögi: "Hóolvadás." Hát én aztán mindent megpróbáltam, ami egy embertől kitelik. Kapacitáltam. Könyörögtem. Elmagyaráztam neki, hogy mióta ő elbujdosott, s faképnél hagyta a világot, azóta nagy változás történt. Keleti már nem mindenható, s az emberek már nemcsak a történelmi képekért bomolnak. Mindhiába, Szinyei hajthatatlan. Vigyem a vásznakat, az egész fölszerelést, őt hagyjam békén...

- Persze otthagytál mindent.

- Természetesen.

- Barátságban váltatok el?

- A lehető legjobb barátságban.

- Ha visszamennél hozzá, befogadna?

- Tárt karokkal.

- Volna egy ötletem. Pár hét múlva lemész Szinyeihez. Azt mondod neki, a környéket akarod festegetni. Ő jobban ismeri a járást: jöjjön veled. Segítsen. Ötlettel, tanáccsal.

- Értem, méltóságos uram...

- Tehát tudod, mi a teendőd.

- Tudom. Kedvet csinálni az öregnek a festéshez. Addig-addig...

- ...amíg ő maga is kezébe kapja az ecsetet, palettát, s már nem tanácsot ad, hanem dolgozik.


A tervek ritkán valósulnak meg úgy, mint ahogy azt az ember kifundálta.

Szinyei harapós kedvében volt, mikor Zemplényi megérkezett. A magyaros vendéglátásban semmi hiba. Reggel hatkor olyan reggeli, hogy egy kákabélű pestinek egész napra elegendő. Ebédnél inas szolgált fel, némán, gyorsan és fáradhatatlanul.

De a házigazda legtöbbször kimentette magát: most erre a tanyára ment, máskor erdőbirtokát látogatta, egyszer a csépléssel volt elfoglalva, máskor egy távoli szőlejét kereste fel. Így ment teljes egy hétig. Zemplényi várt, mint a türelmes vadász, aki tudja, hogy a zsákmány úgysem kerülheti el sorsát. Egy vasárnapon aztán nem volt semmi kifogás.

- Velem jössz, Pali bátyám?

- Hová?

- Szinye-Újfalu irányában cserkésznék kicsit, de nem puskával, csak vázlatfüzettel meg akvarellfelszereléssel...

- Ne kívánd... Így hét végére elfáradok, s jólesik kicsit heverni a kanapén, újságot olvasni, mert ez az egy úri passzióm még megmaradt: német és francia újságokat járatok.

- Hát csak úgy gondoltam, te ismered a vidék minden rejtett szépségét, amit a fölületes turista, még ha teljes esztendeig is tartózkodik itt, sosem ismer meg.

Szinyei nagyot sóhajtva öltözködik. Csizmát húz, felölti könnyű vadászzubbonyát, darabig gondolkozik, aztán legyint.

- Puskára semmi szükség...

De a vizslát azért viszik magukkal. Az ott szaladgál, kereng körülöttük, fölverve a tarló madarait, aztán vad csaholással vágtat valami láthatatlan zsákmány után: tán pocok vagy hörcsög került az útjába. De hát a négylábú vadász is ráun hamarosan a hangoskodásra. Csodálatos csend veszi körül őket. Ez a csend is, mint a régi mesterek zenéje, sok-sok szólamból szövődik: valahonnan nyájkolomp hallatszik, szaggatottan, hol távolodva, hol közeledve, ahogy a könnyű szél feléjük tereli vagy eltéríti a hangot. Még távolabbról kútnyikorgás, valahol szekér csörömpöl, de ezt a neszt is kettévágja a csend; csak a felfüstölő por jelzi, hogy a kocsi túljutott a hallóhatáron.

Zemplényi leszúrja a vadászszéket, oldaltáskájából festékdobozt, füzetet, ecsetet és aprócska vizesedényt vesz elő. Aztán dolgozik, teljesen önfeledten. Legalábbis mímeli, hogy kiszakadt teljesen a világból. Pedig a zsákmányt: Szinyei Merse Pált figyeli.

Az csak áll mellette, aztán megszólal, de inkább önmagához intézi a szavakat, mintsem a vendéghez:

- Az emberek sok ostobaságot fecsegnek össze. Azt mondják: a természet kimerült. Meddővé lett. Már átadta minden kincsét a művészetnek. Nincs már mit kérned tőle. Szamárság! A természet kimeríthetetlen. Ha leföstöd, mindig másképp fogod ábrázolni, mint az előtted kísérletező sokezernyi piktor. Ha áhítatosan elmerülsz szépségében, olyan csodákat kínál, mintha a tájat te látnád először. Előtted senki más. Biztosan ismered a regét a mesebeli Antaioszról, akivel senki fia nem tudott birokra kelni. Mert ahányszor földhöz vágták, tulajdon édesanyja, a Föld új meg új erőt adott neki. Hát ilyen a művész is. Ha képzelete kiapadt, ha szorgalma veszélyben, ha nem találja önmagát, s ami ezzel sokszor egyet jelent: nem találja útját a közönséghez - akkor Antaioszként rá kell borulnia a földre, a csodára, ami itt él és zsendül körülöttünk.

Ezen a vasárnapon igen jól esett az ebéd.

Olyannyira, hogy Szinyei egész kivételes lépésre szánta magát. Fölvitte vendégét az emeleti traktusba. Mióta nincs asszony a háznál, a fogadószobákat zárva tartották.

Most Szinyei fellépkedett az igencsak nyikorgó lépcsőkön - berozsdásodnak azok is, mint az emberi tagok, ha kiesnek a gyakorlatból -, aztán feltárt egy kétszárnyú faragott ajtót, majd előresietett, s széthúzta a függönyöket.

- No, ifjú barátom, nézz csak körül! Mikor még festő voltam, s földanyám meg-megújította erőimet, ilyesféle képeket festettem...

Zemplényi megállt a szoba közepén, s bár ép, életerős ember volt, szédülni kezdett, még a szíve dobogása is felgyorsult. Első tekintete két csodára esett: a Lilaruhás hölgy. Micsoda nemes szépség! Minő diadala ez a művészetnek a múlandóság felett! Aztán a Majális...

Zemplényi csak áll, szóhoz sem jut, de a könny kiserked a szeme sarkában.

- Bátyám, ezek mesterművek...

Szinyei csak legyint.

- Ezt nem mi döntjük el, drága barátom. A tudósok, akiknek mi a térdükig se érünk.



Harmadnap ismét kinn a szabadban. Egy késői táblát még nem arattak le: ott zöldell-sárgállik előttük, telehintve égőpiros pipaccsal.

- Ezt kellene lefesteni, bátyám!

- Várj, megmásszuk a dombot, ott még több a pipacs, s igen hívogató a téma, mert a zöldhöz és piroshoz társul a dűlőút poros fehérje. Az olyan szép, hogy tán még magam is megfesteném.

Zemplényi alig mer megszólalni. Most pontosan az az érzése, mint a horgásznak, aki inkább csak érzi, mintsem tudja, hogy a hal pedzi már a csalétket, s ha most el nem riasztják, feltétlenül be kell a horgot kapnia.

Csak nagy sokára szólal:

- Megfelelő lesz számodra az én akvarellkészletem?

- Nem. Hozok majd állványt, vásznat... Én mégiscsak az olajat kedvelem.

És a hét végén kész a színvázlat. Ez bizony varázslat.

Olyasmi, mint amikor a régi fáraósírokból egy búzamagot vesznek elő, górcső alá rakják, s kiderül: halott. Éppolyan halott, mint a múmiák. Aztán a búzamag, megcsúfolva minden tudományt, csírázni kezd, életre kél, megcáfolva mindazt, amit az élet lényegéről valaha is tanultunk. Úgy látszik, így működik a művészi talentum elásott, halálra ítélt, látszólag meddő magva is.

Szinyei olyan lázasan dolgozik, olyan lenyűgöző frisseséggel, hogy Zemplényi nem hisz a szemének.

  Miután a vázlat elkészült (melyet az évek során egész sorozat követett: Pipacs a búzában, Pipacstanulmány, Pipacsos mező; néhány év múlva újabb és újabb variánsok: Pipacs a mezőn, Pipacsok a záporban, Pipacsos táj parasztlánnyal, Pipacsok és fehér felhők), Szinyei leporolja a félrehajított vázlatokat, s befejezi rendre a félbehagyott műveket: befejezi a Rokokót, a Hóolvadást, az Oculit, sőt új művekkel és témákkal kísérletezik: Önarckép bőrkabátban, Szinyei Merse Rózsi, a művész kislányának arcmása, Ibolyatanulmány, Falu, Almavirág.

Augusztus végén maga Lippich jelenik meg a Szinyei-birtokon. Jön, hivatalos küldetésben.

- Kedves Pali bátyám, a Műbarátok Egyesülete nevében jöttem. Majd tizenöt éve, hogy hátat fordítottál nekünk, s nem küldesz be egyetlen vásznat sem.

- Mert nincs mit.

- Zemplényi Tivadar másképp vélekedik...

- Szóval kémkedett nálam - fordítja tréfára a szót a házigazda.

- Így van: kémkedett, méghozzá az én megbízásomból. Államrezonból. Mert igenis, országos érdek, hogy egy nagy művészünk ne Pató Pált játsszék...

A házigazda felvonja a vállát.

- Beszéljünk nyíltan, őszintén. Új generáció nőtt fel. Új emberek, akik azt sem tudják, hogy a világon vagyok. Ha nevem bekerül a kiállítási katalógusba, a publikum java része nem tudja, hova tegyen: hát ez meg kicsoda? Ki is ez a Szinyei Merse Pál? Ki magyarázza meg nekik, hogy ki voltam, mivé lettem, és hogy most ki vagyok?

- A képeid magyarázzák!

- Eddig nagyon rossz tolmácsnak bizonyultak, és nem is egy ízben.

- Mindezt a harag mondatja veled.

- Bennem semminő harag nincs. Ha volna, mindjárt azzal kezdeném a beszélgetést, hogy ezt a témát vegyük le a napirendről, s cselekedjünk úgy, ahogy a Pulszkyak tették velem: vitassuk meg az idei termést meg a tavalyit meg az azelőttit. Ha haragudnék, bizonyára így ütném el ezt az egész históriát: az árpa hogy fizet? De hát, ismétlem, bennem semmi indulat nincs. Én csak úgy vélem: rossz diák vagyok. Megbuktam a vizsgán, megbuktam a pótvizsgán, be kell látnom: magasabb osztályba nem léphetek.

Lippich úgy tesz, mintha nem is hallaná Szinyei érvelését.

- Zemplényi három képről beszélt: a Hóolvadásról, a Pipacsos rétről meg az Oculiról. Láthatnám?

- Hogyne láthatnád! Egyik se olyan rossz, hogy el kellene titkolnom a világ elől.

A műteremben valóban ott függ mind a három kép. Lippich most hatalmi szóval dönt:

- Nem is a magam, még csak nem is a közvélemény, hanem a kormány nevében felszólítalak, hogy három képedet: a Hóolvadást, a Pipacsos rétet és az Oculit juttasd el az őszi tárlatra. A képek helyét te határozod meg. Elhelyezésükre vonatkozóan minden megjegyzésed parancs. Sőt közlöm azt is, hogy őfelsége a király magyar festő magyar jellegű munkáját óhajtja megvásárolni. Az első kép, amit ajánlani bátorkodunk: a te munkád lesz!

- Megtisztelő...

- Komolyan mondod ezt, vagy ironizálsz ?

- Nem, egyáltalán nem gúnyolódom. Csak azon gondolkozom, mióta visszavonultam a világtól, hazám fiai okosodtak-e meg úgy, hogy meg is értenek engem, vagy én fejlődtem-e vissza olyannyira, hogy most már egymásnak valók vagyunk.

Lippich elengedi a füle mellett Szinyei keserű szavait, már búcsúzkodik is, s csak a vonat lépcsőjéről szól vissza:

- Majd küldök megfelelő embereket, már úgy gondolom, múzeumi alkalmazottakat, akik a csomagolást szakszerűen intézik. A jövő hét derekán itt lesznek, készülj fel a fogadtatásukra, s lehetőleg ne dugd el a képeket a padláslomok közé!


Az 1894-1895-ös őszi-téli tárlaton valóban ott vannak Szinyei képei is.

A kritika egyelőre várakozó álláspontra helyezkedik.

A közönség is.

Aztán felbolydul az egész város, de mindenekelőtt a művésztársadalom: őfelsége I. Ferenc József, Ausztria császára, Magyarország apostoli királya meglátogatja a tárlatot. Vele van szárnysegéde, az illetékes miniszter, az államtitkár és persze Lippich, aki kirendelt szakértőként ügyködik.

Őfelsége - a napisajtó, a hetilapok és a művészeti folyóiratok egybehangzó tanúsága szerint - ruganyos léptekkel halad el a képek előtt, midőn Lippich tenyér mögött suttogva az államtitkár értésére adja, az viszont továbbsuttogja a miniszternek, s végül a kegyelmes úr közli Magyarország, Szlavónia, Horvátország, Galícia, a Szentföld, Tirol, Karintia és persze mindenekelőtt Ausztria felséges urával, hogy a kiállításon szerepel egy kép, ami egyenesen a budai Várba kívánkozik. Ez a vászon Szinyei Merse Pál úr, egy hétszázéves família leszármazottjának Oculi című képe.

Őfelsége megállapodik a vászon előtt.

- Sötét...

- A festőművész, felséges uram, alkonyati hangulatot akart kifejezésre juttatni.

- És a vadász? Az milyen szándékkal tartózkodik az erdőben?

- A vadász - vadászni óhajt, felséges uram!

- Ilyen rossz látási körülmények között? Ez nem praktikus!

- Parancsára, ezt közölni fogjuk a művésszel...

- Nem, hagyják a képet úgy, ahogy van, szállítsák fel a palotába. A Szinyeiekről azt hallottam, derék emberek. A derekasságot meg kell jutalmazni.


A királyi vásárlás megmozgatta a tollforgatók fantáziáját is. Szinyei Merse Pál, talán életében először, egyhangúan elismerő bírálatot kapott. Egyik kritikából sem hiányzott a megjegyzés:

"Szinyei Merse Pál a visszavonultság éveit arra használta fel, hogy művészetét, kifejezőeszközeit tovább fejlessze. A legmagasabb elismerés és jutalom nem is maradt el: Oculi című képét őfelsége a király vásárolta meg..."

Forrás: Gál György Sándor: Majális : Szinyei Merse Pál élete
             Móra Ferenc Könyvkiadó, Bp., 1975, 182-192. oldal