Fiam, Barni, tavaly, a Waldorf iskola nyolcadik osztályának elején egy olyan egy témát választott év végi előadásának témájául, hogy az még ma is felborzolja a kedélyeket. Az enyémet mindenképpen, mivel részint magam is beleástam magam a témába, s ha nem is olvastam el annyi kiló témába vágó könyvet, mint Barni, de azért megtudtam egyet, s mást elődeinkről, illetve arról, hogy nem is olyan rég kik és milyen alantas módszerekkel kényszerítették térdre országunkat.

Barni arról írt ugyanis, hogy honnan is származunk, mi magyarok, kik az őseink. Erről a kérdéskörről eleink közül sokan sokféle módon beszélnek. Barni ezeket a különböző nézeteket vetette össze. Fogalmazásának sarkalatos pontja volt, hogy valójában az egész magyar őstörténetet az osztrák-magyar monarchia idejében találták ki az ezzel megbízott történészek, mivel az uralomra törekvő osztrák hatalom így kívánt úrrá lenni magabiztos öntudatunkon, melyet múltunk hőstettei tápláltak.

Ezen rettentően felháborodtam, mivel így érthetővé vált számomra, hogy e tehetséges és (egykor) büszke nép miért vált mostanra olyan tutyi-mutyivá, olyan megalázottá, olyan hiteltelenné és más országok által alárendeltté. Lelkesen figyeltem, olvastam fiam jegyzeteit évközben, s bele-belelapozgattam azokba a vaskos kötetekbe, melyekből készült előadásának szövege.

Bár ez számomra is újdonság volt eleinte, de örömmel olvastam fiam irományában, hogy a közismert Finnugor elméletet mára már több felől is megcáfolták, sőt, mi több: Finnországban ezért sohasem rajongtak, mármint őszerintük ők nem is a mi őseink, ahogy azt nálunk széltébe-hosszába tanították, illetve a mai napig is tanítják.

Visszaemlékeztem saját – meglehetősen hiányos – történelem tanulmányaimra és akárhogy is, de csak arra tudtam visszaemlékezni, hogy mi, magyarok, ilyen pitiáner zuzmóevő zürjén, hanti, manysi, vogul, osztyák nyelveken brekegő finn népecskékkel keveredve bénáztunk a nagy hidegben. Gyűjtögettünk, vándoroltunk, de ami biztos: hőstetteket tuti nem vittünk véghez a történelemkönyvek lapjain, mert arra emlékeznék.

Vagyis egyértelműen következik múltunkból a jelenünk: az a nép, amelyik annyira sügér, mint amiről nemzedékek óta tanulunk az iskolában, annak esetében nem is lehet csodálkozni, hogy Magyarország ma ott tart, ahol tart: a nagy sehol. Mert ugye az országot emberek alkotják, az emberek tudatszintje ugyanaz, mint az országé és fordítva.

Ugyanakkor van az ősemlékezet. Ami szerint Hunor és Magor erre kergették a szarvast, szép asszonyokra leltek, hát le is telepedtek. Meg volt ugye Kőrösi Csoma, aki valamiért nem lappföldre ment az ősöket kutatni, hanem a messzi Távol Keletre. Megint mások meg arról regélnek, hogy a magyarok hős népek voltak, akiket messzi földön féltek, de becsültek is.

Vajon hol az igazság? Illetve számít-e az igazság, ha ilyen nagy tét, vagyis hogyha ilyen nagy dolog – egy nemzet sorsa, önbecsülése – múlik rajta?? Elég ha egy-két közvetlen szomszédunkra tekintünk, melyek vezetői tudatosan valótlan, sokkal pozitívabb képet festettek saját őseikről. Az ott élő emberek ma büszkék a múltjukra, s nem törődnek azzal, hogy az igaz vagy sem.

Nálunk ennek az ellentéte folyik! Van egy hősi emlékünk, amit apáról fiúra szállva őriztünk évezredek óta: hogy mi voltunk a nagyok, mi voltunk a minden, erre a nagy tudorok legyintenek, hogy az csak legenda volt és valójában az az igazság, hogy mi kis semmik voltunk, s maximum rénszarvasokon poroszkáltunk, nem pedig szilaj lovakon nyargalásztunk, s a hőstetteink emlegetése csupán magyarkodás és le kell az olyat hurrogni. A sok-sok tanúbizonysága a Sumér eredetnek (ez a Finnugor elmélet ellentéte) mind csak kitaláció, álmodozás. Ez a nagy helyzet ma akadémiai szinten.

Hízott a mellem, mikor Barni óriási sikert aratott előadásával az iskola nagytermében, mikor elmondta, hogy a Finnugor elméletet voltaképpen az osztrák-magyar monarchia elöljáróságainak megbízásából találták ki és vezették be a tanrendbe.

A nép hiába emlékezett a múltjára, a tudósok (akik közt a monarchia idején kevés hazafias szellemű akadt) azt tartották igaznak, ami írva volt – vagyis a Finnugor elméletet. Így a valóság legendává degradálódott, s az írott szó kitalációból igazsággá combosodott.

Elmondhatjuk, hogy a Habsburgok elérték céljukat: megosztották népünket. Mivel írásos emlékekkel nem rendelkezünk 10.000 évvel ezelőttről, illetve rendelkezünk, de a finnugoristák vérmesen tagadják azok kapcsolatát a magyarok őseivel, meg vagyunk lőve. Ugyan a finnugorokkal semmiféle közös emlékünk nincsen, csupán egy igen necces nyelvtani hasonlóságra alapoznak mindent. Egymás ellen torzsalkodunk, ahelyett, hogy önmagunkkal, illetve saját hazánk előrejutásával foglalkoznánk.

Telt-múlt az idő. Barni – aki már évek óta történelem tanárnak készül – egy jó ideje a II. világháborúval kezdett el foglalkozni inkább, s az én életem is más irányba fordult. Amikor azonban az online marketing tanfolyamra járó osztálytársaim között felfedeztem egy igazi nyelvészt, megdobbant a szívem. Rajongok a nyelvészetért ugyanis, s így boldogsággal töltött el, hogy levelet válthattam a nyelvtudományok szaktekintélyével.

Miután megvitattuk álláspontját a nyelvújításról, valamint a szleng szavak használatáról (szerinte ez teljesen rendben van!), elküldtem neki Barni őstörténetünkről szóló előadásának szövegét, vajon mit szól hozzá.

Megdöbbentő volt a válasza! Bár leszögezte, hogy ő nem történész, hanem nyelvész, igen durván érvénytelenítette levelében Barni írását, de mivel csupán egy nyolcadikos munkájáról van szó, írta, ez még elnézhető, de legalább valami könyvet, neveket, és főleg: érveket, érveket, érveket, bizonyítékokat írhatott volna.

Szent Ég! Ami bennem akkor lezajlott! Ugyanis Barni írásának végén hosszan sorolta az olvasott könyvek címét, szerzőik nevét, azonban e nyelvész – aki többi osztálytársamhoz hasonlóan kismama -, gyorsan leszögezte, hogy ugyan „sok ún. tudóst elő tudnak citálni az ősnyelviség-pártiak, de én egyetlenegy szakmailag komolyan vehetőt nem ismerek közülük” és jött azzal, hogy ehhez nyelvészettudományi ismeretekkel kell rendelkezni, s aki ilyenekkel nem bír, az jobb, ha ki sem nyitja a száját.

Őszerinte a finnugor rokonítás ténykérdés és különben sem érti, mitől lealacsonyító az, hogy az őseink halászó, vadászó uráli-finnugor emberek voltak. Lenézően említette: tény, hogy létezik ugyan egy romantikus nemzetkép, melyben a magyar harcos, nagy nép volt, de ez ugyanakkora mese, mint ahogy az, hogy Attila magyar volt. A végső döfést azzal mérte rám, hogy „Vitatkozni csak tudományosan alátámasztott tényekkel lehet”.

Teljesen magam alá estem! Tudtam róla, de személyesen eddig még nem tapasztaltam meg ezt az ellentétet.

És ekkor! Szinte napra pontosan ezután érkezett meg a megváltás, mint egy mennyből érkező szinkronicitás! Zöld újság formájában, amit egyébként is imádok! Tehát kinyitom kedvenc lapomat, mely egyébként az egyetlen, melyet évek óta járatok és rögtön, ahol kinyitottam, ott állt a cím:

Az igazi magyar őstörténetről

Szerzője Kiszely István biológus, orvos, a csontpatológia és a csontkémia tudósa. Az ő kutatásai alapján a magyaroknak genetikailag semmi köze sincs a finnugorokhoz. Ilyen értelemben a legközelebbi rokonaink belső Ázsiában éltek, illetve élnek. Kiszely állítása szerint 2003-ban a finnek átírták a tankönyveiket: barátság van a magyarokkal, de rokonság nincsen.

Ugyanebben a cikkben állítja ugyanő, hogy egymillió négyszázezer emberen végzett mitokondriális DNS vizsgálat tanúsága szerint a székelyek Attila hunjainak utódjai.  Erről szól a székelyek ősi mondája is, miszerint ők Csaba királyfi népe, aki a legenda szerint Attila fia volt. Ezt a vonalat látszik bizonyítani a DNS teszt is. Ezt a kutatást japánok végezték, tehát szó sem eshet elfogultságról. Sőt, ez még nem is minden. Érdemes végigolvasni az egész cikket, mely hamarosan olvasható lesz a www.zoldujsag.hun. Hun! Bizony-bizony!

Megköszönöm a Zöld újságnak, hogy helyrebillentette lelki egyensúlyomat! Mert itt – remélem, észre lehetett venni – messze nem arról van szó, hogy volt-e közünk a finnugorokhoz, vagy sem, hanem igenis Barniról, akinek én itt most kéretlenül védem az igazát most ezerrel. Ő a saját útját járja, anélkül, hogy törődne munkája utóéletével. Nekem mégis mindennél fontosabb, hogy kiálljak mellette.

Itt szeretném leszögezni, hogy a meggyőződésbeli különbségek ellenére sem szeretnék összeveszkölődni nyelvész-kismama osztálytársammal sem, bár továbbra sem állok el a nem-finnugor-elméletemtől, még akkor sem, ha saját részemről ezt semmiféle tanulmányok, érvek, érvek, érvek, bizonyítékok nem támasztják ezt alá. “Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul” - tartják az okosok, én ezúttal mégis jogot formálok magamnak arra, hogy szót szóljak az igaz magyar múlt védelmében. Viszont 20 éven keresztül ebben élő osztálytársamtól se vár(hat)om el, hogy pik-pakra adja fel az (őszerintük) több felől is bizonyított nézeteit.

Szomorú ez, csak ennyit mondok végkövetkeztetésül. Mindkét oldal váltig ragaszkodik a maga igazához. Egyik fél se enged a másik javára. El sem ismerik az ellentábor szaktekintélyeit. Ha kerülni akarjuk a vitát, az egymásnak feszülést, inkább nem beszélünk róla, és minden marad a régiben. Bár már az itthoni tankönyvek némelyike is kezd lassan változni, de a Finnugor Intézet keményen tartja magát. Az oktatás minden szintjén nyomják bele a fiatal agyakba a magyar-ellenes írott (!!!) zagyvalékot, melyről 1800 előtt senki még csak nem is hallott, és elvetik, porba gyalázzák a „csak” apáról fiúra szállott és szívén belül mindenki által tudott ősemlékezetet.

(köszönöm Kaló Edina és öcsém, Zemlényi-Kovács Péter shake’t’shake-ét, hogy átolvasták a cumót!)

Az igazán érdeklődők számára az alábbiakban elolvasható Barni előadásának teljes anyaga, de zúzós, 9 oldal:

Igazi magyar őstörténet

ELŐSZÓ

Miért fontos ismerni az Igaz múltunk?

Az embereket mindig hajtotta a kíváncsiság. A nagy kérdések közül az egyik: honnan jöttünk, hová megyünk? A múlt mindenek alapja lehet, egy támasz, amelyből erőt gyűjthetünk, ha a jelenben elbizonytalanodtunk. Akármennyire is a jelenben élünk, az évről évre ismétlődő emlékezések, ünnepek azért fontosak, hogy tudjuk, kik vagyunk, s hogy megerősítsük magunkat, bízhassunk magunkban.

Az igaz múlt ismerete meghatározza az önértékelést és meghatározza egy egész nép sorsát. A tanultak alapján – kis túlzással – egy folyton űzött, nagyobb, erősebb népeknek behódolt, csupán megtűrt, ebből-abból összekeveredett szedett-vedett népecske voltunk. Ilyen múlttal teljesen érthető, hogy országunk ott tart, ahol tart, s ezáltal mi, Magyarország lakói sem nagyon tudunk támaszra lelni szorult napjainkon.
Kutatásom során számos olyan elmélettel találkoztam, melyek sokkal igazabbnak hangzanak, mint az iskolában tanultak.

Munkám során arra kellett, hogy rádöbbenjek, hogy igaz múltunkat, dicső történelmünket idegen erők pár száz évvel ezelőtt megmásították. Általános iskolától egyetemig mindenhol ezt tanítják, még a tanároknak is, ami a korábban említett jelentőséggel bíró önértékelésünket teljesen aláássa.

Az elfeledett történelmünk szerint hajdanán őseink még büszkék voltak múltjukra, elődeikre, és ebből merítettek erőt harcaik során. Mert akkor még volt kire felnézni. De ezt már két-három évszázaddal ezelőtt olyan külpolitikai helyzetbe kerültünk, amikor a Habsburgok, azzal az egyértelmű szándékkal, hogy megtörjenek bennünket, s a hatalmuk alá vonjanak, egyszerűen átírták a múltunkat, amit könnyedén megtehettek, hiszen akkor azt tettek, amit csak akartak.

Telt-múlt az idő, népünk újabb és újabb idegen hatalmak uralma alá került. Az iskolákban nem a mi, hanem az ő érdekeiknek megfelelően azt tanították, hogy bizony a magyarok mindig is gyenge szolganép voltak, amit meg regéink mondanak hősi múltunkról, azok csak mendemondák.

A rendszerváltással új lendületet kaptak igaz múltunk feltárói, azonban mivel már (majdnem) mindenki beletörődött kilátástalan helyzetünkbe (pl. hogy a finnugoroktól származunk – mert hát ezt tanították az iskolában!), a múltat feltáró kutatások továbbra sem, vagy csak nagyon nehezen jöhetnek létre, egyre gyarapodó bizonyítékaik nyilvánosságot nem kapnak, s terjesztőit csupán csendes bolondnak titulálják. Én azonban személyes kötelességemnek érzem, hogy megosszam e (nyílt!) titkot minél többekkel, s ezzel is tegyek valamit a magyar történelemoktatás mielőbbi újragondolásának érdekében.

1. A Finnugor elmélet rövid története és cáfolatai

Napóleon megkérdezte tanácsadóját, Francois Talleyrand-t,
hogy mit tegyen a magyarokkal. Talleyrand válasza: - Felség!
Régi szokásuk a magyaroknak, hogy felnéznek nagyjaikra,
és büszkék a múltjukra. Vedd el e nép múltját,
és azt teszel velük, amit akarsz!

A finnugor elmélet ma már „szentírás” a magyar őstörténetben, de ezt inkább erőszakos elnyomás tette lehetővé, mintsem az igazság. Csupán a Habsburg-dinasztiának köszönheti a felemelkedést. Valamikor az 1700-as években egy Sajnovics János nevű csillagász ment ki Lappföldre (tehát semmiféle nyelvész végzettsége nem volt), ahol észrevette, hogy a lapp nyelvezet hasonlít a magyar nyelvre. Ezt közölte is egy munkájában, amit az akkori magyarok, az 1770-es években megdöbbenéssel és ellenkezéssel fogadtak.

Ez mégis nagy port kavart, innentől kezdve többen kutakodni kezdtek e témában. S ezután ötven évvel, a szabadságharc bukása miatt, - s a finnugoristák szerencséjére - színre léptek a Habsburgok, és elkezdődött a hosszú szellemi terror. Ezek után semmilyen más ősmagyar származási elméletet sem fogadtak el, és ha valaki mégis erre irányuló kutatással próbálkozott volna, ténykedését már csírájában elfojtották. Ezért hát ilyesmivel nem is foglalkozott senki. Az első újszerű elméletek csak a múlt század második felében kezdtek el íródni, s ezt követték újabbak és újabbak, de a hivatásos tudósok és történészek pillantásra sem méltatták ezeket, és a Magyar Tudományos Egyetem tananyaga változatlan maradt.

De miről is szól a finnugor elmélet?

Elsősorban elképesztően lealacsonyító, szégyellni való népként tüntet fel minket. A finnugor elmélet ezt állítja a magyarokról:

Az Ural környékéről, Szibériából „kergetődtünk” le ide, vagyis először egy észak- ázsiai nomád őstörök nép, majd a kazárok, végül a besenyők kergettek bennünket a kárpátok mögé. Ez volt a Nagy Levonulás. A nyelvünket is ez idő alatt szedtük össze, azoktól, akik éppen leigáztak minket.

Azt állítják rólunk, hogy semmiféle vallásunk nem volt. Szellemileg teljesen alulmaratottak voltunk, de hála a törököknek, akik megműveltek annyira, hogy Európai szintre jussunk, na meg hála Szent Istvánnak a kereszténység felvételéért, behódolva Rómának, végül is jutottunk valamire.

Sajnos sokan úgy vélik, hogy a finnugor elmélet mindig is létezett és el volt fogadva, pedig az ezerhétszázas évek végéig nem létezett ilyen, s mindenki azt vallotta, amit az új kutatók állítanak: a magyar nyelv különálló, egyedi ősnyelv volt mindig is.

De sajnos a helyzet a mai napig változatlan.

Mi is ezt tanuljuk, s ezt tanítják minden iskolában. Ravasz módon szégyenérzetet keltenek bennünk saját népünk iránt. Főleg szülők, nagyszülők érezhetnek így, de nekünk már ideje lenne visszatérnünk az 1770-es évek előtti magyar ősemlékezetünkhöz. A finnugor eredeztetést ugyan mára már kissé szelídebb formában adják elő, de az anyag valójában mitsem változott. Az emberek viszont nem tiltakoznak, hisz’ amit az iskolában tanítanak, az csak igaz lehet. Senkinek eszébe sem jutna rákérdezni, hiszen ez a természetes.

Persze vannak, akik azt mondják, ezzel semmi baj, a finnekkel is rokonságban állunk, de emellett még sok más néppel is. Végül is, van egypár az új kutatók közül is, akik a finnugor elmélet egy-egy részét beilleszti a munkájába, de legtöbben mégis elvetik az egészet.

Különös, hogy minden nép, ha saját múltjáról van szó, ha már változtat rajta, akkor szépíti azt, mi mégis hagyjuk így sárba tiportan, ahogy a Habsburgok otthagyták. Nem csoda hát, hogy annyi kutató (sok külföldi is, a mi javunkra!) felháborodva tiltakozik, és fel akarja tárni az igazságot.

2. A magyar nyelv

- összeszedett tákolmány, vagy ősnyelvezet? –

Sir John Bowring, híres angol nyelvész mondta
(aki irodalmi antológiájával /1830/ sokat tett a
magyar kultúra angliai megismertetéséért):
„A magyar nyelv… egészen sajátosan fejlődött,
és szerkezete olyan időkre nyúlik vissza, amikor a
legtöbb most élő európai nyelv még nem is létezett.”

A Magyar Tudományos Akadémia kb. 500 közös finnugor-magyar szót gyűjtött össze. Ez egy tudatlannak soknak tűnhet, de legalább elégnek ahhoz, hogy közvetlen rokonnak érezze e népet. Először is ez az ötszáz szó egy része „lehetséges kapcsolatként” van feltüntetve, de ezek a szavak egymástól olyannyira különböznek, hogy még halvány hasonlóság sem lelhető fel. Például az számít „bizonyítéknak”, hogy a magyar ’hal’ szó – a finnugoristák szerint – hasonlít a finn ’kala’ szóra. És az egész ilyenekből áll!

De, ha maradunk is az 500 szós változatnál, amiből az MTA közeli rokonságot állapított meg, akkor nem árt tudni, hogy a sumér-magyar közös szavak száma a finnugor-magyar „közös” szavak ötszöröse, vagyis mintegy 2500! Érdeklődnénk az MTA-tól, hogy ha 500 szó közeli rokonságot feltételez, akkor 2500 szóval milyen szintű a rokonság?

Még a finn kapcsolat rovására: nyelvünkben van 14 hang, melyek az ugor nyelvekben nem találhatóak meg. A magyar nyelv egyedülállóságát és nyelvi tökélyét rengeteg külföldi, világhírű nyelvész professzor is elismerte, s mások is, pl. a legnagyobb meseíró páros, a Grimm testvérek, vagy a híres angol drámaíró George Bernard Shaw.

A magyar hangharmónikus nyelv, és ragozó is, amely kevés nyelvben fordul elő. Az ógörög, a kelta, a sumér, a szanszkrit, a mongol, az örmény, a baszk és a török is rengeteg szókapcsolatot mutat, ez egyfajta világnyelvet érzékeltet.
Nyelvünk olyannyira nem változott az évezredek alatt, hogy a legrégebbi szövegeket is megértenénk. Az angolok már Shakespeare-t sem értik, pedig az óta csak párszáz év telt el.

- Tamana világkép

Tamana egy magyar falu neve. Egy magyar kutató, Dr. Paposi-Jobb Andor, aki Amerikában él és dolgozik, Tanana nevű helységnevet felfedezett a világ szinte minden pontján. Sőt ezen kívül még számos ugyanolyan helységneveket talált, mint amilyenek itt, a Kárpát- medencében is megtalálhatók és kint a nagyvilágban is (a legtöbbet ott, ahova az európai ember legkésőbb tette be a lábát!). Megfigyeléseinek itthon nem adhatott hangot. Ez sajnos nagyon gyakori a kutatók körében, aminek talán a fő oka az, hogy Magyarországon nem tudnak érvényesülni, de külföldön sokszor tanszékek elnökei lettek. Paposi a térképeken több mint hatezer ilyen geológiai nevet, illetve személynet. Ez nagyon nagy szám, de persze ennek sem volt „visszhangja”.

Néhány példa:

Japánban talált földrajzi nevek: Óvár és Tokaj
Fülöp- szigetek: Tolna, Sió, Tisza, Szolnok, Balaton, Zalán
Közép- Amerika: Temesi, Csepel
Afrika: Buda, Tisza, Bihar, Lehel, Rába, Hun, Borcsa, Eger, Sajó, Zala,
Csángó, Csanád,
Libanon: Zalán, Turul,
Irán: Sió, Bihar, Arad, Pest, Temesvár,
Kaukázus: Kalocsa, Csángó, Zoltánkend, Kalota,
India: Bihar, Csaba, Árpád,
Észak-Amerika: Sió, Csángó, Csepel, Tokaj, Zemplén, Tisza

Azért hatezer véletlen ritkán fordul elő. Nincs olyan ország, ahol ne találtak volna legalább két-három közös nevet. A kutatás jelenleg is folyik, nem lehet tudni, hány rokon helység található még a Földön.