"Egy falu az országban - Átány" 

Megnyílt a Budapesti Néprajzi Múzeumban, az „Egy falu az országban- Átány” című kiállítás.
A kiállítás azt az Átányt mutatja be, ahol az 1950-es években még érintetlenül létezett a több évszázados paraszti gazdálkodás,
s ahol a két néprajzkutatónak, Fél Editnek és Hofer Tamásnak, sikerült az utolsó pillanatban dokumentálni e tradicionális falusi társadalom működését.
A megnyitón részt vett a falu apraja-nagyja, 5 busszal érkeztek a fővárosba, az asszonyok rétessel és átányi süteményekkel, a férfiak pedig jóféle átányi nedűvel készültek.

 


Az ünnepélyes perceket az Átányi Hagyományőrző Egyesület Népdalkörének átányi dalai valamint a Néprajzi Múzeum főigazgatójának, Fejős Zoltánnak az ünnepi szavai nyitották meg.
Konrad Köstlin, a Bécsi Egyetem Európai Etnológiai Tanszékének professzora valamint Reinhard Johler, a Német Néprajzi Társaság elnöke is rámutatott, kevés olyan hely létezik az országban, ahol 1000 km-re jobban ismerik a nevét, mint itthon.

A kiállítás tisztelgés is egyben, dr. Hofer Tamás professzor 80. születésnapja előtt.

Az időszaki kiállítás megtekinthető 2010. június 13.-ig, a Néprajzi Múzeumban.

Átány történelme

A régészeti feltárások során, a falu belterületén szarmata sír, a Péter-kúti tanyán pedig szarmatakori telep leletei kerültek elő.

A falu gazdasági – társadalmi megszilárdulásának első állomása a földesurak birtokközösségének a megszüntetése volt. Ezt követte 1770-71-ben úrbérrendezés, amely megszüntette a korábbi földközösséget, megállapította a belső telkek méretét, a hiányt kiegészítve a falu körüli földekből. Erre az időre a jobbágyok gazdálkodása is belterjesség vált, a szántó művelés aránya lényegesen növekedett. A nap mint nap munkába fogott igásállatokat a lakótelken – megfelelő hely hiányában – nem tarthatták, valószínűleg ezért alakult ki a lakótelkek tömbjét körülvevő istállóskertes, ólaskertes övezet. Ennek kiépülése a II. József-kori (1780-1790) katonai felmérés előtti időre tehető, a katonai felmérés térképein a vázlatosan berajzolt házak tömbje körül már ezt az ólas-kerti övezetet láthatjuk.

Ez a kétbeltelkes rendszer a XIX. Század egész folyamán szinte alig változott.

A jobbágyság 1838-ban kérte a közös legelő és úrbéri birtok elkülönítését, de csak 1864-ben tudtak a volt földesurakkal e kérdésre nézve „úrbéri örök egyezséget” kötni. Ezáltal az addig kerítetlen lakótelkeket kimérték és telekkönyvezték. A térképre még összefüggő, bontatlan övben rajzolták fel a külső gazdasági udvarokat.

Házától elkülönült gazdasági udvara (kertje) egykori jobbágyoknak és zselléreknek egyaránt volt, nagygazdának több is (pl. külön-külön nagyállatok, ill. juhok legeltetésére.)

A megosztott belső telek térben megosztotta a családok életét is.

A férfiak az istállókertben, az asszonyok és a gyermekek a lakótelken töltötték idejük legnagyobb részét. Az ólaskertes rendszer a XIX. Század végén kezdett bomlani, az első világháború előtt már sok ház épült az egykori kertekben. Ennek ellenére még 1951-ben is 87 külső ólaskertet használtak.

Átány a jobbágyfelszabadítás időszakában nagy és középbirtokosok tulajdonában lévő jobbágyközség, 203 jobbágyháztartással és 230 zsellércsaláddal. 40 kisnemes család is élt a faluban. 9000 holdat kitevő, teljesen sík határából 1788-ig 4500 kat. holdat törtek fel, ebből 1600 holdat tett ki a földesúri majorok területe, melyek túlnyomóan Szárazbő pusztán működtek.
A jobbágyságot az 1848-as forradalmi törvények törölték el. A földesúri és paraszti jogokat hosszadalmas bírósági eljárások során különítették el véglegesen. Átány ügye 1864-68-ban zárult le a határ mérnöki újrarendezésével.
A jobbágyság kötöttségéből kilépő parasztgazdaságoknak egy dinamikus átalakulásban lévő nemzetgazdaságban kellett helyüket megtalálni. Gazdálkodásukban, mindennapos életükben egyre nagyobb jelentőséget kaptak az értékesítési lehetőségek, a piaci viszonyok, a pénzforgalmi hitel.

Az országos forgalomba kapcsolták be a parasztfalukat a rohamosan épülő vasútvonalak. Átány számára a Budapest-Miskolc-Kassa fővonal megépítése jelentette a fordulópontot az 1870-es években. A fővonal Kál állomása 16 km-re van a községtől. Néhány év múlva innen kiindulva szárnyvonal épült délkelet felé, ennek állomása alig 6 km-re van Átánytól.

A környezetétől teljesen elkülönülő (vallás, birtokviszonyok, stb.) falu földesurai az elmúlt két és fél évszázadban nem rendezték át a községet és olyan falurészeket pusztító tűzvészről sem tudunk, amelynek nyomán gyökeresen megváltozott volna a falu arculata.
A szomszéd falvakból széles országutak vezetnek a falu közepére, innen azonban ma is csak kisebb utcák, csavargó közök, gyalogátjárók, zsákutcák visznek a falu belsejének szűk, s a külső részek tágas telkeihez.

Átány települészerkezete

Átány község méltán híres- de talán elfeledett-településszerkezete a messze múltban gyökerezik, s legszebb példája a kétbeltelkes, más néven ólaskertes, vagy kertes településtípusnak, amelyet a magyar Alföld sajátos életformája termelt ki.

E településforma mai szemmel nézve is modern. Térben ugyanis elkülönült egymástól a lakóház és a gazdasági tevékenység színtere, az úgynevezett kert vagy ólaskert. Ennek katonai-védelmi és gazdasági okai egyaránt voltak. A község és általában az ilyen típusú települések jól felismerhetően három részre tagolódtak. A község mértani középpontjában álló templomot a sűrűn beépített belső községmag vette kerül, amelyet ugyancsak körkörösen a gazdasági kertek öveztek. A belső községmagban álló lakóházak mindegyikéhez egy-egy kert tartozott, amely a gazdasági tevékenység végzésének a színtere is volt. Itt tartották a nagyjószágokat (lovak, szarvasmarhák), itt tartották a gazdasági terményeket, s itt volt az ezzel kapcsolatos munkavégzés színtere is.

Átányon, mint korábban az Alföld számos községében, a parasztembereknek két telke volt egymástól néhány méter távolságban. A falu közepén csupán lakóházak álltak, melyekben a nők, az öregek és a gyerekek laktak; a sertésól is itt volt elhelyezve, hiszen a sertés a konyháról él. A férfiak – és a fiúgyerekek is tíz éves kortól – java idejüket a kertekben töltötték és itt is aludtak, csupán étkezni jártak haza. A napok rendjét így a ház és kert közötti szabályosan ismétlődő ki-bejárás tagolta. A család voltaképp csak az étkezéseket töltötte együtt a házban.

Ezen egyedülálló településszerkezettel kapcsolatosan az 50-60-as években a Néprajzi Múzeum két etnográfusa – Fél Edit és Hofer Tamás – folytatott kutatásokat, melyek eredménye az 1997-ben magyarul megjelent „Arányok és mértékek a paraszti gazdálkodásban” című könyv.

„Mivel ketten és legtöbbször külön járták a falut, a legendás 500 munkanap a kutatás egésze szempontjából tulajdonképpen 1000 munkanapnak felel meg. Ez az idő utolérhetetlenül soknak látszik. Ellenben szükségesnek bizonyult ahhoz, hogy a két kutató a falusi paraszti élet soha nem tapasztalt, járatlan mélységeibe szálljon le. Fél Edit és Hofer Tamás, bár budapesti lakosok maradtak, lélekben átányiakká váltak. Belülről látták, mert maguk is megélték, az átányiak ünnepeit és hétköznapjait, örömeit és bánatait.
Megfigyeltek, rajzoltak, fényképeztek. Mindennapi beszélgetéseiket is jegyzetelték. Megörökítették a spontán megnyilvánulásokat, kijelentéseket, mozdulatokat, reagálásokat. Emellett természetesen tudatosan irányított interjúk sokaságát készítették, amelyeknek lejegyzése, gépelése, rendszerezése hosszú hónapok kitartó munkáját igényelte.

Jegyzeteikben és emlékeikben elraktározták mindazt, amit átányi ismerőseiktől, beszélgetőtársaiktól hallottak. Az átányi emberek az átányi világnak jobbára csak egy-egy szeletét ismerték. Azt, amelyik velük volt kapcsolatos. A messziről jött, de jószerével átányivá vált kutatók összegezték a tudásszeleteket. Ezáltal elérték, hogy ők tudtak legtöbbet Átány múltjáról, jelenéről, az átányi gazdálkodásról, háztartásról, az átányi családok szövevényes kapcsolathálóiról. Ezt a lassan, fokozatosan, sok beszélgetéssel, rengeteg megfigyeléssel megszerzett tudásukat vetették papírra. Mivel az Átányon szerzett kutatói tapasztalatuk messze fölülmúlta a megszokottat, a megszületett mű sem lett átlagos. Olyan mélységek hangjait szólaltatta meg, amelyekre korábban a magyar néprajzban nem volt példa.