A magyarországi fürdőkultúra története áttekintése, feldolgozása során találtam rá erre a Balaton déli partjának kiépülését leíró anyagra. Nagyon érdekesnek találtam belegondolni, hogy 150 év alatt mekkora változásokat vittünk itt is végbe. Örülnék, ha lenne valaki, akinek saját élménye fűződött hozzá, pl. nagyszülei révén. Olvassátok szeretettel:

A dél-balatoni fürdőkultúra fejlődésének nyitányát az 1858-ban megkezdett, s a déli tópart stabilizálásához vezető vasúti pályatöltési és építési munkálatok képezték, formálisan is gátat húzva a tó dél felé irányuló kiöntései elé. E feltöltési munkák igen jelentősek voltak a déli part megerősítésében és megvédésében is. Nemcsak a berkek, a bozótok, a mocsaras területek és a vadvizek kiszárítását segítette elő e töltés, hanem ez akadályozta meg a világosi, a szabadi, a földvári, a szemesi, a boglári, a fonyódi és a berényi meredek homokpartok további alámosását is.

A vaspályának első állomásai a somogyi parton ekkor még csak Szántódon, Bogláron és Szentgyörgyön voltak. Még Siófoknak sem volt az első két évben indóháza, mint ahogy a Szántód és Füred közötti forgalmat lebonyolító Kisfaludy gőzös sem tudott Siófokon kikötni, csak a szántódi vasútállomás előtti „hajókiállónál”, ahonnan híd vezetett a tóra, s csónakok vitték az utasokat a mélyvízben álló hajóhoz. A korabeli sajtó szerint az egyik ilyen beszállásnál esett vízbe Jókai Mór is, komolyabb baja azonban nem történt.

Így vált a Déli-vasút építése (1861) a Balaton Lecsapoló Társulat legfőbb támogatójává, a Sió-csatorna zsilipépítésének is a szorgalmazójává (1863), nemkülönben elősegítve a vásártartást is elnyerő mezőváros jogállását Siófoknak (1865), majd az első (Végh Ignác-féle) 12 éves fürdőbérleti szerződés megkötését. 1868-ban már 100 kereskedő lakja állandóan Siófokot (köztük idegen országbéliek: angolok, olaszok, horvátok), ahol is – 1867 és 1881 között – július végeken már 202–263 vendégről tudtak a korabeli újságok, 1890-ben pedig 1056-ról. No meg a drágaságról, hiszen havi 10–20 Ft-ot is elkértek egy földes kis szobáért, s egy pár „seregély nagyságú” csirke 60–80 krajcárba került. 1885-ben épült az első emeletes villa a mezővárosban, amelyben már kezdtek meggazdagodni a kereskedők, közöttük is Felmayer, az „egy színből” meggazdagodó fehérvári kékfestő, aki „az állandóság nem fakuló kék színének” volt a divatba hozója.

A századforduló előtti évtized nyitotta meg a kapitalizmuskori fürdőkultúra második periódusát, a Balaton-kultusz új korszakával. Már 1873-ban Festetics Pál 1 milliós tőkéjével szándékozta indítani a tengeri fürdő gigantomán gondolatával játszadozó siófoki gyógyfürdő-programot. 1891-ben alakul a Balatonfürdő Rt. Siófokon, 2600 részvényén összegyűlt 520 000 koronájával, és rá két évre, 1893-ban már fél évszázadra vette szerződésileg bérbe a fürdőjogot. A parton a cég csaknem 60 kh-on vált elindítójává a parcellázásnak, s a vele együtt járó kapitalista üzleti vállalkozásoknak, 2 millió koronát fektetve be a fürdőélet fejlesztésébe.

E korszakban aligha feledkezhetünk meg az 1885. évi XXIII. törvénycikkről, sem annak a vízjogra, a vízhasználatra, a vízi szolgalmakra, a vízi társulásokra és a vízi munkálatokra vonatkozó alapvető rendelkezéseiről. Ekkor szerveződtek a tó körüli jelentős társadalmi és gazdasági egyesületek és társaságok, amelyeknek sorát a még Széchenyi István alapította Balaton Gőzhajózási Társaság nyitotta meg 1846-ban. A társaság első kerekes fahajója az Óbudán készült „Kisfaludy” volt, amely évtizedeken keresztül egyedül közlekedett a tó vizén. A hajó pusztulásával a társaság is feloszlott, majd az 1888-ban alakult Balatoni Gőzhajózási Rt. már a következő esztendőben útjára bocsátotta új – még ugyancsak kerekes – hajóját: a Kelént, amelyet később Baross névre kereszteltek át s 1921-ig volt forgalomban.

A magyarországi fürdőkultúra első társadalmi szervezői a fürdőegyesületek voltak, amelyek rendkívül agilis és „tószerelmes” orvosokkal (Szaplonczay Manó, Korányi Frigyes), gazdatisztekkel (Spur István), birtokosokkal (Gaál Gaszton, Széchényi Imre) és mérnökökkel (Kvassay Jenő) az élükön, jobbára a századforduló évtizedeiben alakultak. Ezek sorát a Balatonszentgyörgyi Társaskör (1895) nyitotta meg, majd kronológiai rendben az alábbiak követték a déli parton: a Balatonföldvári Fürdőtelepesek Egyesülete (1898), a Balatonberényi Fürdőegylet (1899), a Balaton–Fonyódi Szépítési Egylet (1903), a Balatonboglári Fürdőegyesület (1904), a Balatonföldvári Balaton Club (1904), a Balatonkeresztúri Fürdőegyesület (1904), a Balatonlellei Fürdőegyesület (1906), a Balatonszárszói és a Balatonszemesi Fürdőegyesület (1910), a Balatonfenyvesi Fürdőegyesület (1911) és a Fonyód Sándor-telepi Fürdőegyesület (1913).

E helyi fürdőegyesületek mellett fejtették ki tevékenységüket az országos egyesületek is. Az 1904-től működő Balatoni Szövetség már rendszeres hírveréssel és ünnepélyes külsőségek között rendezett társadalmi eseményekkel kezdte előmozdítani a Balaton-kultusz fejlődését. Az 1904. augusztus 11-én Siófokon megtartott alakuló közgyűlésen a Szövetség céljául 1. a Balaton-kultusz terjesztését, 2. a balatoni fürdők közös érdekeinek a megóvását, 3. a parti vagyonosodás előmozdítását és 4. a parti élet fejlesztését jelölték meg, felszólítva a fürdőtelepek vezetőit, a községek elöljáróságait, a különféle testületeket és magán polgárokat a szövetségbe való belépésre. Az alakuló közgyűlés meghívóit a három balatoni megye (Zala, Somogy, Veszprém) fő- és alispánjai, tiszti főorvosai, országgyűlési képviselői, járási főszolgabírái mint fürdőbiztosok, valamint a partmenti fürdőtelepek képviselői bocsátották ki és írták alá.

A Szövetség céltudatos propagandája meg is tette hatását. Nyomában örömmel (bár talán némi túlzással) jelenthette a Budapesti Hírlap (1913. július 23.), hogy ez évben már felére kezd apadni azoknak a magyaroknak száma, akik az adriai tengerparton töltik a nyarat.

Ugyancsak a Balatoni Szövetség – később a Balatoni Intéző Bizottság – segítségével kapták meg egymás után a déli parti települések közül néhányan a gyógyfürdő jelleget is (Balatonföldvár, Balatonlelle 1913-ban, Siófok 1914-ben, majd Szemes 1922-ben, Boglár és Fonyód pedig 1928-ban). A gyógyfürdők és az üdülőhelyek közti megkülönböztetéseket végül is az 1929. évi XVI. tc. körvonalazta, valamint a balatoni gyógy- és üdülőhelyekről szóló 2820/1931. ME. számú rendelet. A törvényhelyek értelmében gyógyfürdőkké csak a közegészségügy és a gyógyítás követelményeit fokozott mértékben szolgáló s különösen alkalmas helyek válhattak, üdülőhelyekké pedig az üdülés céljaira kiválóan alkalmas és kedvező természeti fekvésű helyek.

Ugyancsak ezekben az esztendőkben hozták létre a gyermekvédelem úttörői az első gyermektelepeket is a déli part fövenyein. 1906-ban már Lellén létesített 100 gyermek részére telepet a Gyermekvédő Liga, 1917-ben pedig Szabadiban épült fel a Bezerédj-gyermekszanatórium 625 gyermek részére.

A Balatoni Szövetség a köteléki egyesületek bizottságával egybe akarta fogni a tóparti fürdőegyesületeket. Gazdasági és kulturális szervezeteinek kívánt törzsintézménye lenni. Képes folyóiratot indított (Balaton, 1908-tól), amelyben hol a balatoni kikötők építéséért és államosításáért, hol a balatoni körtelefon, a balatoni körút kiépítéséért, a balatoni közkönyvtárak alapításáért, hol a villanytelepekért, a kikötői felügyelőségért, hol a balatoni kormánybiztosságért harcolt, hol pedig mintazöldségtelepen tanította a családokat a bolgár rendszerű zöldségkertészetre. (Mint tette azt az 1908-ban létesített 30 kh-as siófoki telepén is.) Vagy szervezte az első világháború éveiben a Balaton élelmiszerellátó szövetkezeteit. De számtalan akció programja vált a Balaton-kultusz szolgálatában hasznos eszközzé (filléres és panoráma vonatok, sétahajózás, szövetkezeti üdülőházak, a Balaton emlékművek és emléktáblák elhelyezése, a tó körüli hitelélet és közművelődés, a kiadványok publikálása, iskolai kirándulások propagálása stb.).

A századforduló előtti és utáni évtizedekben kezdődik a balatoni fürdőkultúra első urbanizációs korszaka is. Megépülnek – főként 1894 és 1913 – az első nyaralóházak, villák, a kommunális beruházások: bevezetik a villanyt, a vizet, csatornáznak, járdát építenek. (Fonyód 1894, 1913, Siófok szintén a századelőn stb.)

Ugyancsak a század első évtizede volt a kikötők építésének nagy korszaka. Földvár 1907-ben, Fonyód 1908-ban, Boglár, Szemes és Siófok 1912-ben építették kikötőjüket. Jelentős Balaton-fejlesztési akcióba bocsátkozott 1913-ban a földművelésügyi miniszter is új kikötők építését kezdeményezve a parti törvényhatóságoknál. A kormány a század első másfél évtizedében másfél millió koronát fordított a kikötők építésére. A partépítés terén „természetesen” viták keletkeztek a tárcák között. A vízjogról szóló törvény értelmében ugyanis a földművelésügyi miniszter ragaszkodott a parti sétányok kiépítéséhez, s a területek kisajátításához, majd – a vármegyék és a parti községek hozzájárulását is sürgetve – a helyi pótadók egy részét szerette volna az új kikötők és a parti sétányok létesítéséhez és fenntartásához megnyerni. Nem ok nélkül, sőt teljes joggal, hiszen az így eszközölt beruházások által fellendített, illetve fellendítendő vendégforgalom évről évre egyre jelentősebb tömegeket vonzott a tó partjára és egyre jelentősebb bevételeket jelentett a vállalkozók, de a helyi lakosok számára is. A leginkább látogatott Siófok fürdővendégeinek száma az 1800. évi 202-ről 1890-re már 1483-ra, 1895-re 2048-ra emelkedett, 1915-ben pedig már 12 116 főt tett ki. De ezzel párhuzamosan megnőtt az érdeklődés a déli Balaton-part többi üdülőhelye iránt is.

Jól tükrözi ezt az 1907. évi helyzetet mutató táblázat:

Vagyis a vizsgált másfél évtizedben a fürdővendégek száma kb. ötszörösére, a kiadó szobák száma a tízszeresére növekedett. A gyors fejlődés nemcsak a századforduló évtizedében fellendülő villa- és nyaraló építkezésekkel volt összefüggésben – különösképp Fonyód, Balatonboglár, Balatonlelle, Balatonszemes és Siófok nagyléptékű fejlődésében –‚ hanem az intézmény, a szállodák, a vasútállomások, a kikötők, a fürdőtelepi strandok stb. építésével is.

Ezen a ponton le is zárhatjuk elbeszélésünket. Kitekintésül már csak annyit, hogy a fejlődés azért nem állt meg, sőt ellenkezőleg: új szakaszába lépett. A trianoni békekötéssel ui. hazánk számos klimatikus gyógyfürdőhelye került az utódállamok kezébe. E körülmény ugrásszerűen megnövelte a Balaton iránti érdeklődést, a tóparti nyaralók és villák számának a növekedését. Míg 1921-ben csak 1960 villa volt körös-körül a tó partján, 1927-ben már 3236, 1937-ben pedig 6828, s ez a szám 1941-ben 8000-re, két évtized alatt tehát a négyszeresére növekedett. Az állandó lakosság csaknem a másfélszeresére, az 1920-ban itt élő 67 500 lakosságszámról – az 53 part menti községben – 1960-ra már 99 161-re emelkedett.

De ez már egy új korszak, amikor a Balaton-vidék újszerűen illeszkedik az ország egészen új adottságaiba.

KANYAR József