1848-ban gróf Széchenyi István,
miután - Kemény Zsigmond szavaival élve - hatására Buda-pest fényben, gazdagságban oly mértékben fejlődött, mint Amerika szerencsés városai és politikailag is eléri, amit csak képes (átadja az uralkodónak a követeléseket tartalmazó országgyűlési feliratot, közlekedési miniszter az első felelős magyar minisztertanácsban,
majd a miniszterelnöki teendőket is ellátja), mikor egyre sűrűbbé váló érdekegyeztetései az osztrák uralkodó és Battyányi, Kossuth között sorra kudarcba fulladnak, annyira elkeseredik tehetetlenségében és önvádjában, hogy ő tehet minderről, hogy testileg is összeomlik és egy főúri előkelő szanatórium falai közé vonul vissza.
Hasonlóan borúsan látja a helyzetet ebben az időben Petőfi Sándor, melyet alábbi verse jelez számunkra.
SZERETNÉM ITT HAGYNI...
Szeretném itt hagyni a fényes világot,
Amelyen oly sok sötét foltot látok.
Szeretnék rengetegbe menni,
Ahol nem lenne senki, senki!
Ott hallgatnám a lombok suttogását,
Ott hallgatnám a patakok zugását
És a madárnak énekét,
S nézném a felhők vándorseregét,
Nézném a nap jöttét s lementét...
Mig végre magam is lemennék.
(Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt.)
Kommentáld!