Hova és meddig vezethetők vissza az európai népesség anyai
és apai öröklési vonalai? Mikortól származtathatjuk magunkat európainak?
Az újkőkor embere idősebb, mint az általa művelt mezőgazdasági kultúra?
Miért alapvető fontosságú a Kárpát-medence neolitikumának története az
egész európai kontinens szempontjából? Ezekre a kérdésekre adhat választ
a több ezer éves emberi örökítőanyag vizsgálatával egy új
tudományterület: az archeogenetika.
Kezdhetjük akár a mi gyökereinkkel:
Izgalmas tény ugyanis, hogy a 35-40 ezer éves génállományok bennünk,
magyarokban találhatók meg, és eddig nem találtak más népeket, akik
tagjaiban még megtalálhatók lennének e legősibbnek tartott gének.
Már csak azt kell megtalálni, hogy ezeknek a 35-40 ezer éves génállományokat hordozó őseink hol éltek a Földön.
Ennek a kérdésnek a megválaszolásával mellesleg egyben az európaiak genetikai gyökereire is megnyugtatóan fény derül.
Jelenleg azonban az archeogenetikával foglalkozó tudósaink csak 10 ezer évre mennek vissza:
10 000 évvel ezelőtt a termékeny félholdnak nevezett közel-keleti
térségben. Az európai kontinens a neolitizáció folyamatából mintegy
7000-8000 évvel ezelőtt kezdte kivenni a maga részét. Ekkor jelennek meg
azok a régészeti kultúrák, amelyek a mezőgazdasági műveltség
térnyerését mutatják az addig főként vadászatra berendezkedett
paleolit-mezolit kultúrákkal szemben.
A kutatókat az a kérdés foglalkoztatja leginkább, hogy az európai
neolitizációs folyamat, a neolitikus vívmányok elterjedése a
népesség-bevándorlás nagyságrendjéhez vagy inkább a technológia
átadásához köthető. Az is kérdéses, hogy a neolitikum időszakában
megjelenő népesség migrációs hatása mellett milyen mértékű volt a
népesség diffúziója. A régészet klasszikus módszertanával ezek a
kérdések eddig nem voltak eldönthetők, elméletileg mindkét lehetőséget
alá lehet támasztani archeológiai érvekkel.
Klasszikus genetikai markerek vizsgálatával az 1980-as években még
olyan eredmények születtek, amelyek a jelentős mértékű népességmozgáshoz
kötötték a kultúra terjedését. Azonban a molekuláris genetika és a
biotechnológia ugrásszerű fejlődése újabb vizsgálati módszerek bevonását
tette lehetővé a kérdés megnyugtató megoldására.
Martin Richards és munkatársai 1996-ban olyan vizsgálati
eredményeket közöltek, amelyek teljesen más megvilágításba helyezték az
addigi elképzeléseket. Megállapították, hogy a modern európai népesség
mintegy 80 százaléka egyértelműen a paleolit időszakig visszavezethető
népelemek leszármazottja, és a neolit időszak újonnan megjelenő
népességeiből csak a teljes mai népesség 20 százaléka származtatható. A
modern európai népességnek az anyai ágon öröklődő mitokondriális
DNS-állományvizsgálata szerint a ma élő európaiak döntő része (mintegy
95 százaléka) hét nagyobb genetikai nyaláb, úgynevezett haplocsoport
egyikébe tartozik. Ezek a csoportok, amelyeket jellegzetes
báziseltérések határoznak meg, mind geográfiailag jól meghatározható
európai területekre jellemzőek, gyökereik a 45 000 és 12 000 évvel
ezelőtti időkre vezethetők vissza.
A különböző haplocsoportok bonyolult
biostatisztikai módszerekkel kimutatott összefüggésrendszerei alapján
értelmezni lehet az európai népesség paleolit gyökereit. Utalva ezen
vizsgálati metódus anyai ági voltára, a markánsan elkülöníthető
származási csoportokat női nevek kezdőbetűjével jelölték. Ezek szerint a
ma élő európaiak legnagyobb része (mintegy 47 százaléka) a H (Helena)
haplocsoportba tartozik, amelynek európai megjelenését mintegy 20 000
évvel ezelőttre tehetjük. Néhány ezer évvel fiatalabb a V (Velda) és a T
(Tara) haplocsoport, 5, illetve 9 százalékos részesedéssel. Náluk is
fiatalabb a K (Katrine) haplocsoport, a ma élők 6 százaléka mondhatja
magát Katrine leszármazottjának.
Az idősebbek közé tartozik az X nyaláb,
azaz Xenia haplocsoportja, mintegy 25 000 évvel ezelőttig vezetve
vissza a ma élő X haplotípusú európaiak családfáját. A legősibb,
Európában gyakori csoport az U (Ursula) elnevezést viseli, az e
csoportba tartozók (11 százalék) családjának anyai ága 45 000 éves,
tehát valamikor a klasszikus Neander-völgyiek korában jelentek meg
Európában.
Ez a hat haplocsoport tízezer évnél idősebb, és az európai
népességen belüli megoszlása meglehetősen egyenletesnek mondható. A
neolitizáció európai etapja szempontjából azonban a mintegy 10 000 évvel
ezelőtt a Közel-Keleten kialakult J csoport, azaz Jasmine családja a
legjelentősebb. Egyrészt azért, mert ennek a nyalábnak a terjedési útjai
a molekuláris genetikai vizsgálatok szerint egybeesnek a neolit kultúra
európai szétterjedésének két fő irányával, másrészt mert a vizsgált
őshonos európai mintáknak mintegy 17 százaléka ide sorolható.
Bármennyire egyértelmű bizonyítékok is szólnak e népesség és a
mezőgazdasági kultúra európai elterjedése közötti összefüggések mellett,
populációgenetikai értelemben arányszámuk mégsem olyan magas, hogy a
technológia átadása mögött nagyarányú népességmozgást vélelmezzünk. Legalábbis egyelőre így látszik...
Kommentáld!