Hova és meddig vezethetők vissza az európai népesség anyai és apai öröklési vonalai? Mikortól származtathatjuk magunkat európainak? Az újkőkor embere idősebb, mint az általa művelt mezőgazdasági kultúra? Miért alapvető fontosságú a Kárpát-medence neolitikumának története az egész európai kontinens szempontjából? Ezekre a kérdésekre adhat választ a több ezer éves emberi örökítőanyag vizsgálatával egy új tudományterület: az archeogenetika.  

Kezdhetjük akár a mi gyökereinkkel:

Izgalmas tény ugyanis, hogy a 35-40 ezer éves génállományok bennünk, magyarokban találhatók meg, és eddig nem találtak más népeket, akik tagjaiban még megtalálhatók lennének e legősibbnek tartott gének.

Már csak azt kell megtalálni, hogy ezeknek a 35-40 ezer éves génállományokat hordozó őseink hol éltek a Földön.

Ennek a kérdésnek a megválaszolásával mellesleg egyben az európaiak genetikai gyökereire is megnyugtatóan fény derül.

Jelenleg azonban az archeogenetikával foglalkozó tudósaink csak 10 ezer évre mennek vissza:

10 000 évvel ezelőtt a termékeny félholdnak nevezett közel-keleti térségben. Az európai kontinens a neolitizáció folyamatából mintegy 7000-8000 évvel ezelőtt kezdte kivenni a maga részét. Ekkor jelennek meg azok a régészeti kultúrák, amelyek a mezőgazdasági műveltség térnyerését mutatják az addig főként vadászatra berendezkedett paleolit-mezolit kultúrákkal szemben.

  A kutatókat az a kérdés foglalkoztatja leginkább, hogy az európai neolitizációs folyamat, a neolitikus vívmányok elterjedése a népesség-bevándorlás nagyságrendjéhez vagy inkább a technológia átadásához köthető. Az is kérdéses, hogy a neolitikum időszakában megjelenő népesség migrációs hatása mellett milyen mértékű volt a népesség diffúziója. A régészet klasszikus módszertanával ezek a kérdések eddig nem voltak eldönthetők, elméletileg mindkét lehetőséget alá lehet támasztani archeológiai érvekkel.   Klasszikus genetikai markerek vizsgálatával az 1980-as években még olyan eredmények születtek, amelyek a jelentős mértékű népességmozgáshoz kötötték a kultúra terjedését. Azonban a molekuláris genetika és a biotechnológia ugrásszerű fejlődése újabb vizsgálati módszerek bevonását tette lehetővé a kérdés megnyugtató megoldására.  

Martin Richards és munkatársai 1996-ban olyan vizsgálati eredményeket közöltek, amelyek teljesen más megvilágításba helyezték az addigi elképzeléseket. Megállapították, hogy a modern európai népesség mintegy 80 százaléka egyértelműen a paleolit időszakig visszavezethető népelemek leszármazottja, és a neolit időszak újonnan megjelenő népességeiből csak a teljes mai népesség 20 százaléka származtatható. A modern európai népességnek az anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS-állományvizsgálata szerint a ma élő európaiak döntő része (mintegy 95 százaléka) hét nagyobb genetikai nyaláb, úgynevezett haplocsoport egyikébe tartozik. Ezek a csoportok, amelyeket jellegzetes báziseltérések határoznak meg, mind geográfiailag jól meghatározható európai területekre jellemzőek, gyökereik a 45 000 és 12 000 évvel ezelőtti időkre vezethetők vissza.

A különböző haplocsoportok bonyolult biostatisztikai módszerekkel kimutatott összefüggésrendszerei alapján értelmezni lehet az európai népesség paleolit gyökereit. Utalva ezen vizsgálati metódus anyai ági voltára, a markánsan elkülöníthető származási csoportokat női nevek kezdőbetűjével jelölték. Ezek szerint a ma élő európaiak legnagyobb része (mintegy 47 százaléka) a H (Helena) haplocsoportba tartozik, amelynek európai megjelenését mintegy 20 000 évvel ezelőttre tehetjük. Néhány ezer évvel fiatalabb a V (Velda) és a T (Tara) haplocsoport, 5, illetve 9 százalékos részesedéssel. Náluk is fiatalabb a K (Katrine) haplocsoport, a ma élők 6 százaléka mondhatja magát Katrine leszármazottjának.

Az idősebbek közé tartozik az X nyaláb, azaz Xenia haplocsoportja, mintegy 25 000 évvel ezelőttig vezetve vissza a ma élő X haplotípusú európaiak családfáját. A legősibb, Európában gyakori csoport az U (Ursula) elnevezést viseli, az e csoportba tartozók (11 százalék) családjának anyai ága 45 000 éves, tehát valamikor a klasszikus Neander-völgyiek korában jelentek meg Európában.

  Ez a hat haplocsoport tízezer évnél idősebb, és az európai népességen belüli megoszlása meglehetősen egyenletesnek mondható. A neolitizáció európai etapja szempontjából azonban a mintegy 10 000 évvel ezelőtt a Közel-Keleten kialakult J csoport, azaz Jasmine családja a legjelentősebb. Egyrészt azért, mert ennek a nyalábnak a terjedési útjai a molekuláris genetikai vizsgálatok szerint egybeesnek a neolit kultúra európai szétterjedésének két fő irányával, másrészt mert a vizsgált őshonos európai mintáknak mintegy 17 százaléka ide sorolható.

Bármennyire egyértelmű bizonyítékok is szólnak e népesség és a mezőgazdasági kultúra európai elterjedése közötti összefüggések mellett, populációgenetikai értelemben arányszámuk mégsem olyan magas, hogy a technológia átadása mögött nagyarányú népességmozgást vélelmezzünk. Legalábbis egyelőre így látszik...