A mese mindenkit elvarázsol és megbabonáz. Fejleszti a fantáziát, a képzelőerő pedig szárnyra kél: olyan birodalomba repülhet vele gyermekünk, melyben a jók és a gonoszak harcát követheti figyelemmel, a szereplőket felruházhatja kedves és ellenszenves tulajdonságokkal, színezheti, alakíthatja a történetet, mindezzel egy időben pedig felismeri az események közti összefüggéseket, megtanulja értelmezni a történteket.

A felnövekvő gyermeknek pedig éppen erre van szüksége. Arra, hogy átlássa a nagyon egyszerű emberi kapcsolatokat, szimpatizáljon a hősökkel és felismerje a rosszakarókat. A mesét hallgatva vagy olvasva átélheti a szereplőkkel történt veszélyt és örömöt, megmászhatja a Csillaghegyet, átúszhatja az Óperenciás tengert is akár.

A bonyodalmakkal teli cselekmény során maga is a történet részévé válik, együtt nevet a manókkal és együtt sír az eltévedt mókusokkal, miközben tudja, hogy a mese végén minden jóra fordul, a bátor elnyeri méltó jutalmát, a gonosz pedig meglakol.

A mese tehát erkölcsi tanulságként is szolgál: a csemeték így tanulhatnak meg később kiállni gyengébb társaikért és így harcolhatják ki saját jogaikat is egy-egy konfliktus során.

A mesék tehát szórakoztatnak és nevelnek is egyben: az életről tanítanak és érzelmi kapaszkodót nyújtanak, ugyanakkor segítik az énkép alakulását is.

Sok szülő a hagyományos mesék ellenében először inkább a videokazettán is megjelenő klasszikus rajzfilmekkel ismerteti meg gyermekét. Igaz, Hófehérke, a három kismalac vagy éppen Pinocchio története látványos, szépen kidolgozott figuráival felkelti a kisgyerekek érdeklődését, egy valamit azonban tudnunk kell:

a vidám zenei hátterű, színes, szinkronizált, bájos filmek egyike sem helyettesítheti a szövegszerű mesekönyvet, melynek segítségével fejlődhet a nyelvi érzék, gyarapodhat a szókincs.

A mesekönyveken "nevelkedő" gyermek nem a rajzfilm hangjai, rajzai révén, hanem saját maga alakítja ki a puszta szavak által kiváltott belső képet, figurákat és jellemeket.