Szabad! Egy feltétel van. Mindenki véleményét tiszteletben tartva, kultúráltan tesszük.

Előzmény

Válasz

biztos nem itt amit ma mo-nak neveznek,néha szégyenlem,hogy magyar vagyok
juteszembe szabad ebben a klubban politizálni??

Válasz

 

Felhasznált forrás: A világ leghíresebb mítoszai - sorozat   
 

Számomra
ez az évszázad leghihetetlenebb, legvalószerűtlenebb története. Lehetne
ez egy science-fiction történet, ha a hihetetlent nem láttam és nem
fényképeztem volna le. Amit láttam, az nem álom, sem nem fantázia,
hanem a valóság volt. A dél-amerikai kontinens alatt nyugszik egy
valaki által valamikor létrehozott gigantikus alagútrendszer több ezer
kilométeres kiterjedéssel, mélyen a föld alatt. Peru és Ecuador alatt
több száz kilométert bejártak és felmértek belőle. Ez még csak a
csekély kezdet és a világ semmit sem tud erről.

1969. július 21-én az argentínai Juan
Moricz, dr. Gustavo Falcom jegyzőnél Guayaquilben egy több tanú által
aláirt jogerős okmányt helyezett letétbe, amely őt az ecuadori állammal
és az utókorral szemben az alagút felfedezőjének nyilvánítja. Ennek a
jelentésnek az elején a legfontosabb részek a hihetetlenről tudósítanak:
Juan Moricz letelepedés általi Argentin állampolgár, Magyarországon született, útlevélszáma: 4361689...
A keleti régióban, Morona-Santiago tartományban - az Ecuadori
Köztársaság határain belül értékes, nagy kulturális és történelmi
jelentőségű tárgyakat fedeztem fel az emberiség számára. A tárgyak
tulajdonképpen fémlapok; feltehetően egy elveszett civilizáció
történetét tartalmazzák, amelyről az emberiségnek eddig sem tudomása,
sem pedig bizonyítéka nem volt. A tárgyak különböző barlangokban
találhatók és eltérő jellegűek. A felfedezés szerencsés körülmények
között történt. Tudós minőségemben az ecuadori törzsek folklorisztikus,
etnológiai és nyelvészeti aspektusait tanulmányoztam.

Az általam talált tárgyak az alábbiak szerint osztályozhatók:
1. Kő- és fémtárgyak különböző méretekben és színekben.
2. Fémtáblák (lapok) amelyekbe jelek és írások vannak gravírozva.
Egy szabályos könyvtárról van szó, amely feltehetően az emberiség
történelmének az összefoglalását tartalmazhatja csakúgy, mint az
embereknek a földi származását, valamint ismereteket egy elpusztult
civilizációról.
A felfedezés ténye törvényesen az írásos fémlapok
és a többi tárgy tulajdonosává tett engem a polgárjogi könyv 665. sz.
cikkelye értelmében. Mivel azonban meggyőződésem szerint
elképzelhetetlen kulturális értékű tárgyakról van szó, amelyeket nem a
saját tulajdonú területemen találtam meg, ezért itt utalnom kell a
666.sz. cikkelyre, amely értelmében az általam felfedezett kincs ugyan
személyi tulajdonomban marad, de mégis az állam ellenőrzése alatt fog
állni. Kérem Önt, mélyen tisztelt Köztársasági Elnök Úr, szíveskedjék
kinevezni egy tudományos bizottságot, amely a bejelentésemet
felülvizsgálja. Ennek a bizottságnak megadom a pontos földrajzi
helymegjelölést és megmutatom a bejárat helyét, valamint a tárgyakat,
amelyeket a mai napig felfedeztem.

A kutatási munkái folyamán, amelyekben a perui indiánok jó segítői és ügyes közvetítői voltak bizalmatlan törzstársaikhoz, Móricz 1965. júniusában bukkant a föld alatti járatokra. Ezzel a jegyzői okmánnyal 1969. július 21-én az Ecuador alatti barlangok Juan Móricz tulajdonába kerültek. Móricz állami ellenőrzésnek rendelte alá őket, biztosítva az utal mindennemű kutatás számára.

Óvatosan, ahogy ez a személyiségének megfelel és szkeptikusan, mint
ahogy egy tudósnak annak kell lennie, három évig hallgatott a dologról.
Csak akkor, amikor sok kilométernyi föld alatti járatot bejárt és
figyelemre méltó tárgyakat talált, 1968-ban kért kihallgatást Velasco
Ibarra elnöktől. De egy olyan ország elnökének, amelyben csaknem minden
elődjét a hivatali idejének a lejárta előtt puccsal távolítottak el,
nem volt ideje egy hatalmas lelet bejelentésével kapcsolatban
meghallgatnia egy egyént. A palota alkalmazottai nagyon udvariasan
beszéltek az önkéntes régésszel és biztosították őt arróI, hogy néhány
hónapon belül az elnök úr fogadni tudná őt. Móricz csak 1969-ben kapott határidőt. Megkeseredve ásta be magát föld alatti labirintusába.

Én 1972. március 4-én találkoztam Juan
Móriczcal. Két napig próbáltam őt az ügyvédje dr. Matheus Pena
segítségével Guayaquilben táviratok és telefonok útján valahol elérni.
Jó sok olvasnivalóval letelepedtem az irodájában. Be kell vallanom,
hogy bizonyos fokig ideges voltam, mert Móricz minden
előzetes tájékozódás szerint nagyon tartózkodó ember volt és mélységes
bizalmatlansággal viseltetett mindazok iránt, akiknek az íráshoz bármi
köze volt. Egy távirat végül utolérte őt. Felhívott. Ismerte a
könyveimet! „Önnel fogok beszélni!"

Március 4-ére virradó éjszaka ott állt, barnára lesülve, szikár
termetével, ősz hajával. Negyvenes évei közepén járhatott. Abból a
fajtából való, akit meg kell szólítani, mert ő különben tökéletesen
hallgatag ember. A mértéktelenül előtörő kérdéseim jó kedvre
derítették. Lassan elkezdett tárgyilagosan és nagyon jól érzékelhetően
beszélni a „barlangjairól".

Erich von Däniken Juan Moriczcal a barlangrendszer felfedezőjével a titokzatos alvilágba vezető kőbejárat előtt.

„De hát ez nem lehetséges!", kiáltottam.

„De igen", mondta Pena ügyvéd, „ez pontosan így van. Mindezt én magam is láttam".

Móricz,
Franz Seiner (az útitársam) és én beszálltunk egy Toyota terepjáróba; a
célba éréshez szükséges 24 órás út folyamán váltottuk egymást a
kormánynál. Mielőtt leszálltunk volna a barlangba, előbb jól kialudtuk
magunkat. Amikor a reggeli égbolton egy forró nap jelei mutatkoztak,
elkezdődött életem legnagyobb kalandja.

Morona-Santiago tartományban, a Gualaquiza-S. Antonio-Yanpi városok
által körülhatárolt háromszögben található a titokzatos, az idegenekkel
szemben ellenséges indiánok által őrzött bejárat az elrejtett
barlangrendszerhez. Morona-Santiago tartományban, a
Gualaquiza-S.Antonio-Yaupi által körbezárt háromszögben egy olyan
vidéken, amelyen bizalmatlan indiánok laknak, található a sziklába vájt
bejárat, mely széles mint egy csűrajtó.

Hirtelen egyik lépésről a másikra, a legutóbb bevilágító nappali fény
után a legfeketébb sötétségben vagyunk. Madarak surrannak el a fejünk
mellett, érződik a szél fuvallata, mire megrázkódom. A sisakra
erősílett lámpák és a zseblámpák villognak, előttünk tátong a
belépőnyílás. Egy kötél segítségével ereszkedünk le az első szintre;
onnan még kétszer 80 méteres mélységbe megyünk lefelé. Elkezdődik a
menetelés egy idegen, ismeretlen emberi társadalom több ezer éves
mesterséges alvilágába.

A barlangjáratok összességükben és külön-külön is derékszögűek, egyik
helyen keskenyek, másutt szélesek, a falaik simák, gyakran úgy néznek
ki, mintha polírozva lennének, a mennyezetek símák és mintha mázzal
lennének bevonva. Ezek végül is nem természetes úton létrejött járatok
- a mai időszak légvédelmi bunkereihez hasonlítanak!

A mesterséges alagútrendszer belsejében. Számtalan ritka madár nyüzsög
benne; a szemétréteg két helyen mérve 82 ill. 90 cm volt. A mennyezetek
simára vannak munkálva, a falak a jobb oldali sarokban és sok más
helyen olyanok, mintha glazúrral lennének bevonva.

Míg a mennyezetet és a falakat vizsgálgatom és tapogatom, egy jóízű
nevetés fog el, amelynek a visszhangja visszaverődik az alagútból. Móricz
az arcomba világít: „Mi van: Téged is utolért? Szeretném én látni azt a
régészt, aki bemagyarázza nekem, hogy ezt a munkát kőszerszámokkal
végezték!"

Kétségeim ennek a létesítménynek a létezésével kapcsolatban
elpárologtak, nagyon boldog érzés töltött el. Az olyan járatok, mint
amelyben éppen megyünk, mondja Móricz, Ecuador és Peru alatt is vannak, több száz kilométer hosszúságban. „Most forduljunk el jobbra", szólt Móricz.

Egy terem bejáratánál állunk, mely nagy mint egy Jumbo-Jet számára
épült hangár. Ez elosztóhely, anyagraktár lehetett, gondolom. Itt
végződnek, ill. kezdődnek a különböző járatok, amelyek különöbző
irányokba vezetnek. Az iránytű, amellyel meg akarom nézni, merre
vezetnek a járatok: sztrájkol. Megrázom, a tű nem mozdul. Móricz
rám néz: „Ez nem segít. Itt lent olyan sugárzások vannak, amelyek
lehetetlenné tesz a tájékozódást az iránytűvel. Nem értek semmit a
sugárzásokhoz, csak most érzékelem őket. Itt a fizikusoknak kellene a
dolgukat végezniük."

Egy oldalbejárat küszöbén egy csontváz fekszik a földön olyan tísztán
mintha egy anatómus készítette volna oda a diákjainak tartandó
oktatáshoz, de mintha egy spraydobozból lefújták volna még aranyporral
is. A csontok a lámpa fényénél színaranyként világítanak. Móricz
felkér minket, hogy oltsuk el a lámpákat és lassan kövessük őt. Csend
van, hallom a lépteinket, a légzésünket és a madarak suhogását, amelyet
meglepően gyorsan meg lehet szokni. A sötétség az éjszakánál is
sötétebb.

„Világosságot!", kiált Móricz.

Meghökkenve és elvarázsolva állunk egy hatalmas terem közepén. - Móricz,
a büszke felfedező az eseményt olyan jól előkészítette, mint a
brüsszeliek, akik az idegeneknek hasonló trükkel mutatták be a
kivilágított Grand' Place-t, amely talán a legszebb a világon. Ez a
névtelen terem, amelybe a 7. járat vezet, elképesztő nagyságú, merev
szépségű és nemes arányai vannak. Az alapméretek 140x 150 méteresek.
Majdnem azonosak a Teotihuacan holdpiramis méreteivel, villan át az
agyamon, ott éppen úgy nem ismerik az építőmestereket, ezeket a
zseniális technikusokat, mint itt. A terem közepén egy asztal áll.
Asztal?
Bizonyára, hisz a hosszanti oldalán hét szék áll.
Székek?
Valószínűleg székek.
Kőből?
Nem. nem a kövek hidegségét sugározzák.
Fából?
Biztosan nem. A fa nem őrizte volna meg stabilitását az évezrede alatt.
Fémből vannak?
Nem hiszem. Tapintásuk alapján olyan, mintha műanyagból lennének, de nehezek, mint az acél.



A
székek mögött állatok vannak: sárkánygyíkok, elefántok, oroszlánok,
krokodilok, jaguárok, tevék, madarak, majmok, bölények, farkasok,
őshüllők, csigák, rákok, csúszómászók. Mintha formába lennének öntve
úgy sorakoznak fesztelenül és barátságosan egymás társaságában. Nem
párokban, ahogyan a Noé bárkájának ábrázolásai mutatják. Nem úgy, ahogy
a biológus rendezné, a természeti evolúció sorrendjében. az űrültségek
állatkertje ez, s állatai színtiszta aranyból vannak.

A kincsek kincse is ebben a teremben van: a fém könyvtár, amelyikről a
közjegyzői okiratban szó volt, s amelyről teljességgel képtelen voltam
fogalmat alkotni.
Az állatkerttel szemközt, a tárgyalóasztal bal oldala mögött van a
fémlapokból álló könyvtár. Részint fémlapok, részint milliméter vékony
fóliák, többségükben 96 x 48 cm-es méretben. hosszú, kritikus vizsgálat
után is homályos előttem, hogy melyik anyagnak lehet olyan erős
konzisztenciája, amely ilyen vékony és nagyméretű fóliák megmaradását
biztosítani tudja. Úgy állnak egymás mellett, mint óriásfóliánsok
bekötött lapjai. minden tábla tele van írva, le van pecsételve,
egyformán, mintha gép nyomtatta volna. Móricz eddig nem győzte megszámolni fém könyvtárának lapjait.

Elfogadom a véleményét, hogy néhány ezer lehet belőlük. A fémlapok
írásjelei ismeretlenek, de meggyőződésem, hogy az összehasonlításuk
alapján viszonylag hamar meg lehet találni a kódot, ha s tudósok végre
tudomást szereznek ennek az egyedülálló leletnek a létezéséről.

Bárki is volt ennek a könyvtárnak a tervezője és kivitelezője, a
hatalma ismeretlen és segítőtársai nemcsak a fém fóliánsok
előállításának és méretezésének technikáját ismerték - a mű ennek
bizonyossága -, hanem az írásjeleket is, melyek által a távoli jövővel
kívántak fontos információkat közölni. Ezt a fém könyvtárat azért
készítették, hogy túlélje az időket, s az örökkévalóságig olvasható
maradjon.

Hamarosan ki fog derülni, hogy jelenkorunk valóban érdekelt-e egy ilyen
grandiózus felfedezésben. Fontos-e számára egy ősmű megfejtése, mely
esetleg olyan igazságokra derít fényt, amilyenek a bár csinos, de
megkérdőjelezhető világrendet a feje tetejére állíthatják. Nem fogják-e
végül a vallások intézményeit visszarettenteni a történelem előtti
időknek azok a lelepleződései, melyek a teremtésben való hitet esetleg
a teremtésről való tudással helyettesítik?

Egy amulett fej- és hátlapja, az időszámításunk előtti 9000-4000 körüli időkből datálható. Móricz
találta a barlangban. Ez bizonyítja, hogy az alagút is legalább ennyi
idős. Egy lény áll a kerek földgolyón. Honnan tudtak a kőkorszak
emberei a Föld kerekségének Jóval későbbi elméletéről?

Tudomást akar-e egyáltalán az ember szerezni arról, hogy
keletkezéstörténete teljesen másként folyt le, nem úgy, ahogy a jámbor
mesék sugallták? Szemellenző nélkül s becsületes igyekezettel valóban
azon vannak-e a prehisztorikusok, hogy megtalálják a valódi igazságot?
Senki sem zuhan le szívesen abból a felhőkarcolóból, melyet maga
épített.

Az alagútrendszer falai és járatai csupaszok; itt nincsenek festmények,
mint Luxorban a királyok völgyének sírkamráiban, nincsenek reliefek,
nem úgy, mint a világ valamennyi prehisztorikus barlangjában. Ezzel
szemben minden lépésnél kőfigurákba botlunk. Móricznak van egy 12 cm
hosszú és 6 cm széles kőamulettje. A fejlapján egy alak látható
hatszögletű testtel, és - mintha gyerekkéz véste volna - kerek fejjel;
a figura jobb kezében a Holdat, balban a Napot tartja. jó, ez nem
meglepő - csakhogy ez a figura mindkét lábával a kerek földgolyón áll!
Egyértelmű bizonyítéka ez annak, hogy már abban az időben, amikor a
primitív kőbe vésett rajzok készültek, létezett legelső őseink között
legalább egy elit, amelyiknek tudomása volt arról, hogy egy golyón
élünk? - a hátlap egy félholdat és a ragyogó Napot ábrázolja. - Minden
kétséget kizáróan annak bizonyítéka számomra ez a barlangban talált
kőamulett, hogy az alagútrendszer már a közép-kőkorszakban (9000-4000
időszámításunk előtt) is létezett.

Egy kőbe vésett csontváz. Honnan származott a kőfaragó tudása? Egy
kőlapba, mely 29 cm hosszú és 53 cm széles egy állat van vésve. úgy
sejtem, ez egy dinoszaurusz ábrázolása: ezek a kihalt ősállatok - amint
a vésett rajz mutatja - hosszabb hátsó lábuk segítségével közlekedtek a
szárazföldön.

Még az óriási méret is - a dinoszauruszok 40 m hosszúra is megnőttek -
kivehető ezen a rövidülésben ábrázolt súlyos testen, s a háromujjú
lábfej is sejtésemet erősíti. mindenesetre, ha az ábrázolatnak ez az
azonosítása igaz, akkor igazán titokzatos lesz a dolog. ezek a kihalt
reptíliák a földtörténeti középkorban, a felső krétakorban éltek, tehát
135 millió évvel ezelőtt, amikor a mai kontinensek kialakulása
elkezdődött. nem merek tovább spekulálni. csak fölvetem a kérdést:
melyik gondolkodó lény látott valaha is sárkánygyíkot?

Előttünk egy ember kőbe vésett csontváza fekszik. tíz pár bordát
számolok meg. volt talán már anatómus, aki felboncolta a testet a
szobrász számára? mint ismert, Wilhelm Conrad Röntgen az „új típusú
sugarakat", melyeket X-sugaraknak nevezett 1895-ben fedezte fel!

Egy irodában, bocsánat, egy négyszögletes kőteremben Móricz egy
kupolát mutat nekem. Mint az őrök, úgy sorakoznak a kupola átmérője
körül a sötét arcú, hegyes sapkát viselő kis figurák; kezükben
lándzsához hasonló tárgyakat tartanak, védekező állásban állnak. a
kupolatetőn alakok röpködnek, lebegnek. a zseblámpa segítségével egy
guggoló csontvázat ismerek fel a „román" kupolabejáratnál. nem lep meg.
engem maga a kupola döbbent meg! Kupolát először Heinrich Schliemann
fedezett fel az északkeleti Peloponészosz várának és városának
Mükénének feltárásakor, 1874-1876 között, s ezt a kupolát az akhájok
építették időszámításunk előtt a 14. század végén. az iskolában pedig
egyenesen azt tanultam, hogy az első kupolaépítmény a Hadrianusz
uralkodása idején 120 és 125 között épített római Pantheon volt.

Bohóc, istenség, űrutazó? A figurának annyi jól kivehető technikai
felszerelése van, hogy nyugodtan lehetne egy kozmonautikai csoport
tagja. Fülhallgató, konnektor - mit jelent mindez?

Egy kőtalapzaton egy krumpliorrú bohóc ül. A kis csibész büszkén viseli
fülét is betakaró sisakját. Fülkagylójánál olyan hallókészüléket hord,
mint a mi telefonjaink. A sisak homlokrészén 5 cm átmérőjű és 1 cm
vastag hüvely található, 15 lyukacskájával olyan, mintha konnektor
lenne. A nyakán egy lánc ismét csak egy hüvellyel, melyen olyan
lyukacsos tányér lóg, mint egy telefontárcsa. Ugyancsak figyelemre
méltó a gnóm öltözéke, egy űrhajós ruha aggregátorainak jeleivel: a
kesztyű olyan, hogy a legkiválóbb védelmet nyújtsa a veszélyes
érintkezések ellen. egy szárnyas, anyaszerű lénynek, amelyik ferde
szemű kisfiút tart az ölében, nem is szenteltem volna figyelmet, ha az
Amerikai Múzeumban, Madridban, nem láttam volna ugyanilyet agyagból
megmintázva.

Ezekről a barlangokról és kincseikről könyveket lehetne és fognak is
írni! Ezekben aztán szó lesz a két méter magas, három- és hétfejű
lényeket ábrázoló kőmetszetekről, a háromszögű, első osztályosok
írásához hasonló írásjelekkel ellátott táblákról, melyeknek hat oldalán
geometriai ábrázolások láthatók, a 114 cm hosszú és 24 cm széles
zsírkőről, mely úgy meg van hajlítva, mint egy bumeráng, s melyen csak
úgy hemzsegnek a csillagábrák. Feltehetően minden idők legrégibb
kupolája. Ami a könyvekben áll, s amit az iskola tanított, többé nem
érvényes.

Senki sem ismeri az alagutak építőjét, senki sem tudja, ki lehetett a
szobrász, aki olyan sokértelmű műveket alkotott. Csak egy látszik
biztosnak előttem: a barlangépítők nem ugyanazok voltak, minta
kőfaragók, hiszen a célszerűen „szegényes" járatok ellentétben állnak
dekoratív díszeikkel. Lehetséges, hogy ők ezeket a földalatti járatokat
kiválasztottaknak mutogatták, lehetséges, hogy ők a látottakat és
hallottakat formázták meg kőben, és vitték a föld alá. Ugyanolyan
agyagszobrok, mint az ecuadori barlangok szárnyas anyája láthatók
Madridban az Amerikai Múzeumban.

Az emberiség történetének a földalatti kincstárához azonban még csak
kevesen ismerik a bejáratot, azt még vad indián törzsek tartják őrizet
alatt. Láthatatlanul őrködnek az sűrűben az indiánok, vigyázva az
idegenek minden lépését. Móriczot barátjának ismerte el a barlangőrzők
főnöke és három, a civilizációval véletlenül kapcsolatot tartó törzstag
is, tehát lényegében az egész törzs.

Évente egyszer, tavaszkezdéskor, március 21-én leereszkedik a főnök az
Orkusz első emeletére, hogy a rituális imádkozást levezesse. Mindkét
orcáján ugyanazokat a jegyeket viseli, amilyenek a barlang bejáratánál
a sziklába is vannak vésve. A barlangőrzők törzse a „hosszú orrú
emberekről" maszkokat és faragványokat készít (olyanok, mintha
gázálarcot viselnének), s Móricz
tudomása szerint legendákat mesél az egykor az égből érkezett szárnyas
lényekről. Ám sem rábeszéléssel, sem ajándékkal nem lehet rávenni az
indiánokat, hogy lejöjjenek velünk a barlangokba. „Nem", mondták
Móricznak, „Ott lenn a szellemek laknak." Különös, igazán különös, hogy
az indián főnökök olyan arannyal egyenlítik ki tartozásaikat a
civilizált világban, vagy olyan aranyat ajándékoznak a törzsüknek
szolgálatot tévő barátaiknak, mely 500 éves múltjukból való.

Ugyanazokat a jegyeket, melyeket az alagút bejáratánál a sziklába vésve
is láthattunk, viseli a barlangőrző indián törzs főnöke, mindkét
orcáján az indiánok időtlen szimbólumai találhatók.

Menetelésünk alatt Móricz többször
megakadályozott abban, hogy fényképezzek. Mindig kifogásai voltak.
Egyszer a sugárzás volt az ok, ami a negatívot amúgy is
használhatatlanná tenné, máskor a vaku, mely vényével ártana a fém
könyvtárnak. Először nem láttam át az érvelését. Néhány órát töltve az
alvilágban aztán felfogtam Móricz sajátos
viselkedését. Nem lehet szabadulni az érzéstől: hogy figyelnek
bennünket, hogy valami varázslatot rombolunk szét, hogy valami bajt
idézünk elő. Talán bezáródnak a kijáratok? Talán a vaku gyújt ki egy
szinkronikus lézerfényt? Talán nem látjuk a napvilágot soha többé?
Gyermeteg gondolatok a dolgok mélyét kutató férfiaktól? Lehetséges. Aki
azt ott lent átélte, megfogja érteni ezeket az abszurd gondolatokat.

 



Felhasznált forrás:  www.paranormal.hu

Válasz

 
Hegyek gyomrában

 

Évszázadok óta él az indiánok között egy
õsi legenda, mely szerint az Andok belsejében, Ecuadortól Perun át
Bolíviáig hatalmas alagútrendszer van, amit valamikor egy hatalmas
bogár vájt, s késõbb az inkák e barlangjáratokba rejtették kincseiket.
Napjainkban a barlangoknak csupán töredéke maradt meg, s ezekbõl a
kutatók sokszor fantasztikus elméleteket gyártottak a földönkívüliektõl
kezdve az elveszett õsi civilizációkig.


Erich von Daniken könyve, az 1973-ban megjelent
"Aussaat und Kosmos" több millió emberhez jutott el, és a maga idejében
nagy port vert fel. A német média nagy erõkkel támadta Daniken írását,
pontatlannak, hazugnak bélyegezte. Daniken ugyanis nem kevesebbet
állított mûvében mint azt, hogy magyar származású ismerõsével, Juan
Móricz-cal megtekintett egy-két barlangot, ahol fantasztikus
felfedezéseket tett. Hatalmas barlangteremrõl írt például, amely 240
méterrel a felszín alatt helyezkedik el és fellebbenti a fátylat a
teremtés ezernyi csodájáról. Megemlít egy óriási könyvtárat, ahol
tömérdek vékony aranylemezt látott, s állítása szerint titokzatos
idegenek ezekre írták az emberiség keletkezésének történetét. 


Juan Móricz, más néven Móricz János mindig
tagadta, hogy Danikent elvitte volna abba a bizonyos barlangba.
Elmondta, hogy beszéltek ugyan Danikennel arról, milyen jó lenne egy
expedíciót szervezni, de végül ez sohasem valósult meg. Ettõl
függetlenül a könyvben megjelent fotók valódinak bizonyulnak, 1969-ben
készültek, és Móricz már korábban megjelentette õket különbözõ
fórumokon. A leletek egy része ecuadori múzeumokban látható. Vagyis az
elveszett barlangok valóban léteznek, de nem földönkívüliek készítették
azokat, hanem ... ! a legõsibb civilizáció, kiknek utódai a magyarok. A
barlangok örzõi pedig a magyarság egy elveszett õsi törzse, az ún. bélák.


Móricz hónapokig tanulmányozta az indiánok
legendáit és szokásait. Végül beköltözött a jibarók falujába. Az
indiánok hosszú idõn keresztül titkoltál elõtte az õserdõ mélyén
található földalatti helyet. Egy nap azonban, 1967. szeptemberében a
törzsfõnök és a varázsló megmutatták Móricznak a szent helyet. Öt napos
gyaloglás után találkoztak a bélák törzsével.


Móricz szerint a bélák nem hasonlítanak a többi
indiánhoz, mert többnyire fehérbõrûek és kék szemûek. Õk az istenek
által kiválasztott szent törzs, akik a spanyolok elõl menekülve az
õserdõkbe húzódtak vissza titkos menedékükbe. Az inkák kincseit, fontos
ereklyéit magukkal vitték és a mai napig õrzik. Hogy megtarthassák õsi
helyzetüket és titkukat, még a többi törzzsel sem tartottak fenn
kapcsolatot az elmúlt évszázadokban, leszámítva a törzsfõket és a
varázslókat. Néha hoznak számukra lányokat, de ezek többé nem
hagyhatják el a területet, be kell házasodniuk a bélák közé. Hogy miért
fogadták be Móriczot, miért tettek vele kivételt, errõl Móricz soha nem
beszélt, de sokan gyanítják, hogy Móricz magyar származása lehet a
kulcs. A bélák ugyanis, bár nehézkesen, de értenek és beszélnek
magyarul, hiszen úgy tartják, õseik magyarok voltak. Valamikor, az
írott történelem elõtti idõkben úgy tízezer évvel ezelõtt, magyar
törzsek jártak Dél-Amerikában, és a bélák közülük váltak ki. Itt
maradtak, hogy ott õrizzék meg azt az istenektõl kapott tudást, amely a
legõsibb nép, a magyarság öröksége. 


Maga Móricz annyit mondott, hogy nem beszélhet többet errõl a kérdésrõl. Beszámolójában így ír: 


"Végtelen hálával gondolok indián testvéreimre,
akik bizalmukba fogadtak és vállalták a kockázatot, hogy esetleg arra
érdemtelenre pazarolják szeretetüket. Esküvel ígértem meg, hogy akár
életem feláldozásával is megõrzöm titkukat, s nem árulom el
kincskeresõknek az utat..."


Visszatérve az õserdõbõl Móricz, az ecuadori
szervekhez fordult, -  az indiánok tudtával és beleegyezésével - hogy
hivatalos expedíciót szervezhessen. Kezdetben senki nem hitt neki és
két évébe került, mire végre az államelnök engedélyét megkapta.
Tizenhét fõs kutatócsoporttal érkezett meg a barlangrendszerhez
1969-ben. Az indiánok kikötése az volt, hogy nem találkozhatnak a bélák
törzsével. 


Rengeteg fotó is készült, de a bizonyítékok
ellenére az ecuadori kormány nem áldozott több pénzt a feltárásokra.
Így Móricz kénytelen volt saját finanszírozásba kezdeni. 


Erich von Danikennel valóban szóba jött a közös
kutatás, de ez azért hiúsult meg, mert Daniken kiadója visszavonta a
200.000,- dolláros támogatást. Móricz szerint ennek az volt az oka,
hogy Daniken mindenáron földönkívüli civilizációra akarta kenni az
egész lelet mibenlétét, míg Móricz meggyõzõdése a bizonyítékok alapján
az, hogy olyan õsi, történelem elõtti szupercivilizáció volt az építõ,
akiknek a magyarok a leszármazottai. Erre utalnak a bélák legendái,
rovásírásunkra emlékeztetõ jeleik, motívumaik - melyek között
felismerhetõ  a hasonlóan ábrázolt turulmadár - melyek a
Kárpát-medencében is megtalálhatóak. 


Sajnos az ottani kormány nem kíván foglalkozni
ezekkel a kutatásokkal, sõt még a magyarok sem igazán, és vannak, akik
egyáltalán nem hisznek Móricz felfedezésében, noha megdönthetetlen
bizonyítékai vannak. Csak remélhetjük, hogy elõbb-utóbb pozitív
fordulat áll be e témát illetõen!

 

Válasz