Internet: A háború nem itt van

Szeretettel köszöntelek a NetPolgár - Digitális Irástudó klub közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1043 fő
  • Képek - 4124 db
  • Videók - 1140 db
  • Blogbejegyzések - 1290 db
  • Fórumtémák - 87 db
  • Linkek - 573 db

Üdvözlettel,
M Imre
NetPolgár - Digitális Irástudó klub vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a NetPolgár - Digitális Irástudó klub közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1043 fő
  • Képek - 4124 db
  • Videók - 1140 db
  • Blogbejegyzések - 1290 db
  • Fórumtémák - 87 db
  • Linkek - 573 db

Üdvözlettel,
M Imre
NetPolgár - Digitális Irástudó klub vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a NetPolgár - Digitális Irástudó klub közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1043 fő
  • Képek - 4124 db
  • Videók - 1140 db
  • Blogbejegyzések - 1290 db
  • Fórumtémák - 87 db
  • Linkek - 573 db

Üdvözlettel,
M Imre
NetPolgár - Digitális Irástudó klub vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Szeretettel köszöntelek a NetPolgár - Digitális Irástudó klub közösségi oldalán!

Csatlakozz te is közösségünkhöz és máris hozzáférhetsz és hozzászólhatsz a tartalmakhoz, beszélgethetsz a többiekkel, feltölthetsz, fórumozhatsz, blogolhatsz, stb.

Ezt találod a közösségünkben:

  • Tagok - 1043 fő
  • Képek - 4124 db
  • Videók - 1140 db
  • Blogbejegyzések - 1290 db
  • Fórumtémák - 87 db
  • Linkek - 573 db

Üdvözlettel,
M Imre
NetPolgár - Digitális Irástudó klub vezetője

Amennyiben már tag vagy a Networkön, lépj be itt:

Kis türelmet...

Bejelentkezés

 

Add meg az e-mail címed, amellyel regisztráltál. Erre a címre megírjuk, hogy hogyan tudsz új jelszót megadni. Ha nem tudod, hogy melyik címedről regisztráltál, írj nekünk: ugyfelszolgalat@network.hu

 

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Gyakran kérdezik, hogy miért nem írok a háborúról, ha már egyszer Kárpátalján élek. – Talán mert a háború nem itt van, talán mert félek annyira belemélyedni a témába, hogy írni tudjak róla. A történelem mindig a szemünk láttára zajlik, de más az, amikor ilyen gondokkal sújtott időszakon megyünk át. Négy évvel ezelőtt kezdődtek Kijevben a tüntetések, tévéből és internetről néztük. A fiam első gondolata akkor: – Látod, anya, nem vagyunk Ukrajnában, mert az előbb mondták a hírekben, hogy ott háború van.

 

Itt nincs háború, azóta sem. Itt teljesen más a helyzet. Az első behívási hullám idején nagyon féltünk, sokat sírtunk, féltettünk fiúkat, férjeket. Tüntettünk, háborogtunk, a hadkiegészítő parancsnokhoz úgy jártunk, mint haza. Szörnyülködtünk az igazságtalanságokon hónapokig, a fiatalok halála miatt nem szomorúak, hanem dühösek lettünk, majd elmúlt. Tudomásul vettük és megszoktuk, megtaláltuk a kiskapukat külföldi munkával, anyaországi segítséggel éltük túl az első évet. Közben széthulltak családok, nőtt a szegénység, nőtt a bánat. Nem csupán egyes emberekben, hanem egész városokban, falvakban, miközben a vezetőség egyre hízott, egyre többet lopott, egyre csak fenntartotta azt a történést, amit háborúnak nevez ma is. De nincs nyíltan háború, nincs hadiállapot, Kárpátalja utcáin semmi nem látszik ebből az egészből, mi is csak a Facebookról tudunk meg dolgokat.

 

Tetéződtek a bajok. Ukrajna vezetői nem elégedtek meg azzal, hogy az orosz kisebbséggel tartsanak fent konfliktushelyzetet, minden kisebbséget megtámadtak, így a magyart is. Az események besűrűsödtek, kapkodtuk a fejünket, hónapról hónapra egyre több lett a különféle szándékos magyarok elleni támadás, fenyegetés, rombolás. Valahol mélyen látszott ez már 2009-ben, mikor a Vereckén lévő emlékművet sorozatosan meggyalázták, mikor a Petőfi Sándor szobrokat Ungváron és Beregszászon megrongálták, látszott akkor, mikor először hallottam a kérdést, hogy miért beszélek magyarul Ukrajnában, de nem vettük komolyan. Homokba dugta mindenki a fejét, akkor is, amikor Tyimosenkó fenyegetőzött a magyar iskolák bezárásával 2010-ben. Úgy gondoltuk, hogy itt nem történhet baj, úgy gondoltuk, hogy itt őslakosok vagyunk és a világ országai nem engedhetik, hogy egy önhibáján kívül az anyaországtól elszakadt nemzetrész elpusztuljon. Úgy hittük, ha csöndben maradunk, ha segítjük őket, ha „jó fejek” leszünk, akkor megoldódik minden. Megtanultunk így élni. Az ember idomítható, az emberi lélek tanítható, aki pedig nem akarta megtanulni az ukrán leckét az elköltözött. Nem néhányan, hanem több ezren, ukrajnai szinten több millióan. Nem csak a magyarok, az ukránok, oroszok, ruszinok, zsidók, szlovákok, románok, lengyelek stb. Igen, mert ilyen sokszínű ez az összetákolt ország. Rengeteg nemzet együtt, rengeteg kisebbség, sok nyelv, közöttük egyediként nem szláv tőről fakadó a magyar. Nekünk a legnehezebb megtanulni és anyanyelvként elfogadni az ukrán nyelvet, de próbálkozunk, pedig már csak egyetlen dolog tart itthon: a hazaszeretet.

 

Lőrincz P. Gabriella

 

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:

http://olvasat.hu/a-haboru-nem-itt-van/

network.hu


Címkék: anyanyelv beregszász hazaszeretet háború kisebbség kárpátalja magyar magyarság ukrajna ungvár

 

Kommentáld!

Ez egy válasz üzenetére.

mégsem

Hozzászólások

M Imre üzente 1 hete

Anti-flow | 2019. október 10.

Amikor elkezdtem több műfajban írni, a vers lassan távolodott. De nem csupán a megírásra, hanem a versolvasásra is kevesebb időm jutott, jobban belegondolva, mindennemű olvasásra. Míg fiatalabban nem győztem betelni az olvasás gyönyörével, minden apró szabadidőmet azzal töltöttem, hogy olvassak, még a konyhaasztalon is volt mindig egy könyv, mára örülök, ha nem kell olvasni. Vagyis nem is ez a helyes kifejezés, hiszen, amit szívesen olvasnék arra nincs idő, és van olyan könyv, amit el kell olvasni. Itt pedig a kellen van a hangsúly. Tudom jól, nem csak én vagyok ezzel így, rengeteg pályatárs él ezekkel a gondolatokkal, évek óta. Helyt kell állni a munkahelyen, a családban, sokaknak munkahelyi kötelessége az olvasás, a szerkesztőket és a korrektúrázókat pedig végképp nincs miért irigyelni. Egy idő után megsavanyodnak a szavak, az ember pedig szeretne úgy olvasni, mint korábban, önfeledten élvezni a mondatokat, értelmezni, agyalni rajta, vagy csak várni egy jó könyv végét, vagy elmerülni a lírai megfogalmazásban, a vers technikájában. De akinek az olvasás a munkája, nem tudja élvezni a könyvet, hibákat talál akkor is, ha nem keres, fejben javítja a megfogalmazást, akkor is, ha esze ágában sincs ezt tenni. És írni pedig végképp nem tud. Szavai izzadtak, bár a fogásokat rutinból tudja, hol van ez attól a szenvedélyes írástól, amit a szerző az első szárnybontogatáskor érzett. És ott van az a csodálatos és hatalmas motiváló erő: a határidő. A határidő mindennek a mozgatórugója, nincs kecmec, ha meg kell valamit írni, vagy el kell olvasni, hát megtesszük. Tudjuk, mi a dolgunk. Tudjuk már, hogy egy oldal hány karakter, milyen betűméret kell, mit és hogyan tegyünk. Rutinná, sőt, munkává válik az írás, az olvasás. Mintha felaprózódna az ember lelke, talán így is van. Ugyan nem tudom, miért, csupán sejtem, hogy a különböző műfajok teljes embert igényelnek, teljes odaadást, figyelmet, márpedig ezt nem lehet egy napba belezsúfolni, s ezen kívül még minden társadalmi normának is megfelelni. Jelen lenni mindig, aktívnak lenni a médiában, mosolyogni a boltban, türelemmel végighallgatni gyermekünket. Amikor pedig végre úgy érezzük, hogy akad egy csodálatos ötlet, amit fontos volna lejegyezni, amiből valami jó írás születhet, akkor megcsörren a telefon, vagy elalszunk, mert még a magunk fajta íróféle is hullafáradt lesz estére. De a kósza ötletet még álmunkban is dédelgetjük egy kicsit, továbbálmodjuk, megígérjük magunknak, hogy majd reggel frissen, egy jó kávé mellett leírjuk, aztán olyan mélységes alvásba kezdünk, hogy reggelre már azt sem tudjuk, mi lehetett az ötlet.

Mikor írótársak mesélnek ilyesmiről, hogy rég nem tudnak szépirodalmat írni, akkor mindig jobban megértem a visszahúzódóbb idősebb generációt. Megértem, miért nem interneteznek, miért nem járnak rendezvényekre, miért nem aktívabbak. Arra gondolok, hogy mi, közepesek, akik még kézzel kezdtünk írni, ismertük az írógépet, de megtanultuk használni a menő kütyüket, mi utolsó félig mechanikus írócsapat, majd egy kicsit később, amikor nem fogunk rohanni, leülünk egy kényelmes fotelba, olvasunk majd kedvünkre valót, és írunk is, olyat, amit csak mi tudunk megírni.

Lőrincz P. Gabriella .
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/anti-flow/

Válasz

M Imre üzente 3 hónapja

Kifeszített pillanat | Olvasat, 2019. július 4.

Mint a legtöbb gyermeket, engemet is lekötött a fotók nézegetése, különösen szerettem a retusált képeket, érdekes volt a lényegesnek gondolt vonalak kiemelése, persze akkor még nem tudtam megmondani, hogy mi tetszik bennük. Emlékszem, megjegyeztem minden látott fotót, s azok szereplőit a nagy családi fényképalbumban. Boldog voltam, ha egy ünnep alkalmával elmentünk egy fényképészhez, alig vártam, hogy elkészüljön a kép, majd megmutathassam mindenkinek, aki vendégségbe jött hozzánk. A fényképet a házból kivinni nem szabadott, hiszen ritka és értékes volt, csak a közeli rokonok kaptak belőle, s ők is adtak saját családi képükből. Néztem a számomra olyan idősnek tűnő nagyszüleimet fiatalon, a felnőtt nővéreimet gyermekként, olykor naponta többször is. Rólam szinte alig készült fénykép, ezt persze sérelmeztem. Eldöntöttem, már akkor, hogy ha nekem gyermekem lesz, minden pillanatát meg fogom örökíteni.

Az évek múlásával már nem csodáltam annyira a fotókat, de nagyon érdekesnek találtam azokat az embereket, akik hivatásszerűen, vagy csak hobbiból fényképeznek. Mikor megszülettek a gyermekeim, magamnak tett ígéretemet beváltva, szinte naponta fényképeztem őket, a kicsi gépből sosem hiányzott a film, havonta vittem előhívatni a tekercseket. Hamarosan a fiaimmal együtt nézegettük a közös albumokat, alig vártam, hogy elkészüljenek az újabb és újabb képek. Aztán a számítógéppel egyidejűleg megérkeztek lassan az első digitális fényképezőgépek is az életünkbe. Nem kellett már várni az előhívásra, nem kellett többé attól tartani, hogy elég filmkocka maradt-e a nap végéig, az éles színekben pompázó képeket azonnal a gépre töltve nézegethettük, ami nem lett előnyös, töröltük. Aztán még jobb, még többet tudó fényképezőgép birtokosa lettem, még akkor is csodálatba ejtett egy-egy pillanat, de már elmúlt a gyermeki rajongás, valamit elsodort az idő, kicsit sem érdekelt már, hogy mikor mit lehetne, vagy volna érdemes megörökíteni. Lassacskán már csak a fontosabb rendezvényeken fotóztam, később már csak születésnapokkor, karácsonykor, aztán annyiban is maradt. Jöttek a vicces szelfik, a magányos emberek maguk fotózása, jöttek a mesterfotók telefonnal, s én iszonyodva néztem már a fényképezőgépemre. Soha többé nem vettem elő. Ha kell, néha telefonnal még lefotózok valamit, vagy csak olyan céllal, hogy elküldhessem az ismerőseimnek a számomra érdekes pillanatot, de ennyi. Valaki egyszer azt mondta nekem, mikor még szerettem fényképezgetni, hogy az olyan emberek, mint én, félnek az elmúlástól. Már nem tudom, ki mondhatta, de igaza volt: míg rettegtem az élet múlandósága felett, minden pillanatot ki akartam feszíteni valahogyan. Mióta békével gondolok mindenre, s mióta rájöttem, hogy nem adhatom át az elkészült kép által magát az érzést is, azóta nem akarok semmit megörökíteni, legalábbis nem ezen a módon. Nem csak nem vágyom rá, hanem nehezemre is esik képet készíteni. Teljes butaságnak tűnhet, hiszen mi lehet nehéz egy gomb megnyomásán az okostelefonnal, de valójában az egyszerűsége, az elértéktelenedés az, ami zavar.

Lőrincz P. Gabriella
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek: http://olvasat.hu/kifeszitett-pillanat/

Válasz

M Imre üzente 5 hónapja

A 26. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra a legmenőbb szerzőket hozzuk el nektek! Hatalmas akciókkal és egyedülálló meglepetésekkel készülünk számotokra. Találkozz velünk és meghívott szerzőkkel ...

A G14 standon dedikál Lőrincz P. Gabriella: 2019. április 26., 16:00
https://www.facebook.com/olvasnimeno.hu/

Könyvajánló:
https://www.book24.hu/konyv/atszallas-elott
https://moly.hu/konyvek/lorincz-p-gabriella-atszallas-elott
https://www.irodalmijelen.hu/kulcsszo/szemelynevek/lorincz-p-gabriella
http://olvasat.hu/cimkek/lorincz-p-gabriella/

A magyar költészet napja alkalmából Lőrincz P. Gabriella Átszállás előtt című kötetét ajánlja az Olvasmánia oldal.

Lőrincz P. Gabriella a kortárs kárpátaljai irodalom egyik vezéregyénisége: alkotó és közösségszervező. Lírai énje pedig alászáll és fölemelkedik; a szerző lelki alkatához hasonlóan összetett világképet teremt. A női princípium egyszerre bensőséges és küzdeni kész hangot hordoz végig a valóságon; finoman rezdülő és erőteljesen életes műveket hív elő. Mottót Hervay Gizellától választ a költő, de szellemi rokonsága kiterjed „a világ női vagánya”, Szécsi Margit hetykeségére, sőt – ha a forma stílusjegyeit és az örök emberi kiszolgáltatottsággal szembeni merész helytállást nézzük – Toni Morrison poétikájára. Mintha ebben a kötetben az amerikai író zsolozsmákból, spirituálékból táplálkozó ritmusa sűrűsödne versekké. Zaklatottság és áhítat feszültsége szikráztatja föl az energikus mondatokat. A személyes vallomás egyetemes rangra jut; a beszélő sorsa a mi sorsunk is: nincs hová hátrálnunk többé.
(Falusi Márton)

Válasz

M Imre üzente 6 hónapja

Érthetően, tiszta szívvel-Interjú Lőrincz P. Gabriella költővel | 2018.04.17

Lőrincz P. Gabriella költő Kárpátalján, Beregszászon él, két gyermek édesanyja. Kiemelkedően aktív tagja a hazai és a határon túli kortárs irodalmi életnek. Rendszeresen fellép iskolákban és irodalmi rendezvényeken. Első verseit 2008-ban közölte az Együtt folyóirat. 2009-ben jelent meg az első önálló kötete, Karcok címmel, 2012-ben a Fény-hiány, 2016-ban pedig a Szürke az Intermix Kiadó gondozásában. 2009 óta munkatársa a Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézetnek (KMMI). Negyedik kötete az Átszállás előtt, 2018-ban jelent meg a KMTG gondozásában.

Írásai több anyaországi és külhoni folyóiratban megjelennek. Tagja a Magyar Értelmiségiek Kulturális Közösségének és a Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának. 2014-től a Magyar Írószövetség, 2017-től az Erdélyi Magyar Írók Ligája és az Anyanyelvi Konferencia tagja, 2018-tól a Magyar PEN Culb-nak. 2017 óta az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatójaként segíti a fiatal irodalmárok fejlődését. Mivel Lőrincz P. Gabriella számára minden közegben kiemelten fontos az irodalom népszerűsítése, ezért egy szakmai sallangoktól mentes interjút készítettünk vele.


Gondolom nem először és nem is utoljára teszik fel neked a kérdést, mert aki nem nyüzsög hivatásszerűen az irodalmi életben, el sem tudja képzelni, hogyan és miért lesz valakiből költő?

Valójában csak beszélgetések közben teszik fel ezt a kérdést, amire nem hinném, hogy tudom a jó választ. Annyit tudok, hogy gyermekkorom óta szeretem a verseket, a népzenét, és a mondókákat. A versek olvasása és a szavalás egyszer csak arra indított, hogy magam is ezzel akarok foglalkozni, így megszületett az első versike, aztán teljesen természetessé vált, hogy írok.


Mi kell ahhoz, hogy valakiből poéta váljon? Szorgalom, tanulás, tehetség megfelelő elegye? Szerinted mi a jó költő ismérve? Ha te személy szerint elolvasol egy verset vagy egy kötetet, mi alapján találod jónak?

A versírás alapjait meg lehet tanulni, hiszen volt időszak, amikor minden gimnazistának kellett tudnia verset írni, de mint kiderült, ez önmagában nem elég. Bizonyosan kell hozzá egyfajta tehetség és mindenképp állhatatosság és szakmai alázat. És ha már mindezek megvannak, akkor sem biztos, hogy ismertté vagy elismertté válik valaki. Az olvasóval és a szakmával is meg kell ismertetnie az írásait, megtalálni a középutat. Azt hiszem, hogy minden szerző ezt keresi, s ezzel talán arra a kérdésre is válaszoltam, hogy mi a jó szerző ismérve. Én minden esetben elutasítom a szakmai belterjességet, azt várom el egy verstől, hogy fordítson ki magamból, hogy öljön meg, majd támasszon fel. Nincs elvárásom a költővel szemben, de annál nagyobb a verssel szemben.


Költő vagy költőnő? Bántónak tartod a nemedre való utalást?

Én kicsit sem tartom bántónak, sőt! Nem is olyan rég írtam is erről egy esszét (http://olvasat.hu/nok-akik-irnak/) . Szeretek nőnek lenni. Édesanya és feleség vagyok. Azt hiszem ez a költőnő kifejezés csak azok számára bántó, akik elégedetlenek önmagukkal. Bár a költészetnek nincs neme, de a szerzőnek van. Én nem állok divatból azok közé, akik máshogyan gondolják. Ha költőnőnek neveznek, azt is elfogadom, sokak fejében (hála Istennek) meg sem fordul, hogy ez bántás, vagy alábecsülés.


Te nem vagy egy fotelban vagy kávézókban üldögélő költő, hanem aktív tagja vagy a magyar irodalmi életnek. Miért annyira fontos számodra határon innen és túl is az irodalom népszerűsítése?

Hát a fotel valóban messze van. Mindig azt gondoltam és gondolom ma is, hogy a gyermekek nem véletlenül vannak ránk bízva. Minden gyermek okkal születik oda, ahová. Minden gyermek egy csodálatos, tiszta teremtmény. Ha jó dolgokat juttatunk el hozzájuk, ha jó dolgokat adunk nekik, akkor felruházzuk őket jóval, amit egész életükben megtarthatnak. Az író ember dolga nem csak annyi, hogy írjon, hanem, hogy olvasót neveljen. Az iskolai tanórák percei nem mindig adnak lehetőséget az irodalom valós megismerésére, de amikor személyesen van lehetőség egy költővel vagy íróval beszélgetni, az talán meghozza a kedvet az olvasáshoz és akár az íráshoz is. Hiába írunk, ha olvasónk nem lesz.


Verseidben sokszor megjelenik a vallásosság és Isten. Milyen szerepet tölt be Isten a mindennapjaidban?

Bár református vagyok, valójában a vallásról még soha nem írtam. Isten az életem része, nem csupán teremtőm, de megtartóm is. Nem tudom elképzelni az életemet Isten jelenléte nélkül. Nem vallásos családban nőttem fel, magam döntöttem el, kegyelemből, hogy így szeretnék élni. Nem volt jó nekem hitetlenül. Hiányérzetem volt, elveszett és tanácstalan voltam. Már nem vagyok az.


Valóban csak a fájdalmas érzésekből fakadó szerelmes versek ütnek igazán nagyot?

A szerelmes vers nálam mindig kényes téma. Soha nem merek hozzákezdeni szerelmes vers megírásához, ha mégis megteszem, akkor azt hideg fejjel. Azt tapasztalom, hogy valójában nem a szerelem megléte, hanem az elvesztése, a hiánya az, amit egy költő jól meg tud írni. Abban már nem csak szenvedély van, hanem szenvedés is. Persze vannak vidám szerelmes versek, de azt hallom vissza az olvasóktól, hogy a nagyon fájdalmas verseket tudják valójában befogadni, hiszen a szerelmet, s annak elvesztését mindenki megtapasztalja. Kedves emlékeik törnek elő a múltból, vagy csupán jóleső dolog néha az embernek egy szép szerelmes verset megkönnyezni.


Legújabb kötetednek miért az Átszállás előtt címet adtad?

Több oka is van annak, hogy az új kötetem ezt a címet kapta. Az első nem más, minthogy kellett egy cím, s választottam a verseim közül egyet, csupán munkacím gyanánt, aztán rájöttem, hogy ez sem véletlen, ahogy semmi nem az. Én szó szerint mindig úton vagyok. Nem csupán fizikailag utazom sokat, hanem a versírásban és magánemberként is. Nem kell a célon gondolkodnom, viszont az úton történnek az érdekes dolgok. Mindannyian megyünk, állomások vannak az életünkben, aztán átszállunk, vagyis amikor úton vagyunk, akkor épp átszállás előtt vagyunk, mikor állomáson vagyunk, akkor is átszállás előtt vagyunk. S aztán még ott van egy harmadik dolog is a kötettel kapcsolatban, az hogy ez egy válogatás kötet. Mivel az előző három könyvem Kárpátalján jelent meg, ez az első magyarországi verseskötetem. Ez is egyfajta út, egyfajta átszállás.


Mostanában a novellaírásban is jeleskedsz, pedig eleinte tartottál ettől a műfajtól. Mi volt ennek az oka?

Valójában minden porcikámmal ellenkeztem minden prózai műfajjal szemben. Nekem mindig a vers volt a mindenem. Soha nem tudtam elképzelni, hogy amit megírok az nem vers lesz. Persze többen biztattak egy ideig, hogy írjak novellát, de egy idő után abbahagyták, tudomásul vették, és békén hagytak. Viszont lassan az évek során gyűlt bennem a mondanivaló, amihez a vers zártsága már kevésnek bizonyult. Akkor írtam meg az első novellámat, ami itt az oldalon is olvasható.(http://www.kultbumm.hu/cikkek/irodalom/lorincz-p.-gabriella--kaposztafold-gyermeke-novella.html). Talán azért tartottam a prózai műfajtól, mert nem éreztem magam felkészültnek rá. Az embernek élete folyamán nagyon sok a tanulnivalója, akkor is, ha nem alkot, ha nem áll a nyilvánosság elé, és bizonyosan az is közrejátszott, hogy sok költő próbálkozását láttam már, amik nem mindig zárultak sikerrel. Ma is minden megjelenő írásomnál izgulok, várom az olvasói és a szakmai visszajelzéseket, hálás vagyok a figyelemért és a tanácsokért is.


Mik a jövőbeli terveid?

Mindenekelőtt szeretnék minél több magyarlakta településre eljutni, minél több fiatallal találkozni, és megszerettetni velük az olvasást, az irodalmat. Készülőben van egy novelláskötetem, bár még nagyon az elején tartok. Nincsenek égig érő, meg nem valósítható álmaim. Elégedett vagyok azzal, amim van: van családom, barátaim, munkám, mindenem megvan, amire valaha vágytam. Épp annyira örülök egy szál tulipánnak, vagy egy jó vers olvasásának, mint bármilyen szakmai dolognak.

http://www.kultbumm.hu/cikkek/interju/erthetoen--tiszta-szivvel-interju-lorincz-p.-gabriella-koltovel.html
(a költő születésnapja alkalmából)

Válasz

M Imre üzente 6 hónapja

Lőrincz P. Gabriella
Variációk napfogyatkozásra
2019. március. 11.

Csak piros lámpák,
De mi nem vagyunk szabályszegők.
Maradunk az út túloldalán.

***
A fodrász jó munkát végzett,
Levágta a hajamat és eltette.
Be akarta festeni,
De én szeretem, hogy ősz.
A tükörben láttalak,
Háttal ültünk egymásnak,
Téged régimódi borbély nyírt,
Talán a szakálladat is megigazította.
Csak akkor néztem a tükörbe, amikor te nem.

***
A piros ruhámat vettem fel,
Rajtad kék póló lehet.
Jó lenne egy gumiszoba csak nekünk,
Olyan kilincs és ablak nélküli.
Én mesélnék, te rajzolnál a falra
És nem látna be egyetlen égitest sem.

***
A városok, amiket folyó szel ketté,
Mindig szomorúak,
Hiába nyújtóznak egymás felé.
A hídon állva anyámat látom apámmal,
Az arcukon halotti lepel.
Egy csónakban himbálóznak,
Sötétedés után a parton szeretkeznek.

***
Virágcsokrot vettél,
Én igazából egy fésűt akartam,
Nem szeretem a vágott virágokat,
Olyan üresek, mint a halál.
Az ablakból figyeltelek,
Néztem, milyen boldogan viszed a csokrot.
Utánad eredtem és a sarki boltban vettem egy hajkefét.

https://www.irodalmijelen.hu/2019-mar-11-1334/variaciok-napfogyatkozasra

Válasz

M Imre üzente 6 hónapja

Juhász Kristóf
A kegyelem titkos léptei
2019. március. 18.

Az apokaliptikus kort, a válság, az átmenet korát csak a költő vagy a bolond éli meg. Paradox, de átélni csak az tud, aki szemlél. Szemléli saját részvételét is. Mert részt kell venni az őrületben, a körforgásban, akkor is, ha ismerjük a dolgok valódi idejét. Akkor is, ha tudjuk: hiába vagyunk okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok, szorgalmas kufárjaink és farizeusaink mindent sokkal jobban meg tudnak magyarázni. Fújja-fújja a végítélet harsonáját a költő, és közben ugyanúgy jár-kel, tesz-vesz, mint mindenki. Szül, nemz, temet és meghal, és befizeti a befizetni valókat, aláírja az aláírni valókat. Sokat hibázik, hiszen egyik keze mindig a végítélet harsonáján. Így semelyik munkája nem tökéletes. Mégis törekszik arra, hogy összehangolja ezeket. Az istenkísértés útját választja, mert úgy látja, minden más út a kárhozatba visz.

Varjúkárogás az élet.
Fekete zeneszó.
Jézus herceg kegyelme
halvány.
Elmúlt minden.

Tengerpart.
Olajfolton sellőtetem.
A vak jövőbelátók
megírtak mindent.
Nostradamus Jánossal
sétál,
A beteljesedett jelenésekről
beszélnek.
A Teremtő a teremtés
koronáját vigasztalja,
vegyszeres bort isznak.

Felgyúl a maradék
megírott szó.
Nem lapozzák az
Élet könyvét.

Száznegyvennégyezer
temetés.

Lőrincz. P. Gabriella Patmoszi jelenése az Átszállás előtt című, tavaly megjelent, negyedik verseskötetéből. A kötet négy részre tagolódik, a négy észleleti pillér, négyféle szemléleti terület, vagy ha úgy tetszik: megismerési út a Külön, Jelenés, Árva lesz, és Szabad címet viseli.
A Külön a hiány verseinek fejezete, a mindenkori másikkal, illetve a mindenkori másokkal való létörömök, létgyötrelmek és létkérdések rövid, szemléletes katalógusa. Valami soha nincs meg, valami hiányzik, valami, aminek hiánya nemhogy örülni, de még gyötrődni sem enged igazán; valami nincs köztünk, aminek itt volna a helye:

Megszokod az asszony szemén a ráncot
A kislány hajfürtjeit
A fiúgyermeket az apahiányt
Az anyátlanságot is
Az árvaság előtt meghajolsz
De megszokod a penészt a falon
A rozsdás csaptelepet
Az almában a férget a pókon a keresztet
A kutyán a bolhát
Akaratod emléke büszkére dagasztja kebledet
Múltnak nevezted el
Olyan ez mint a halál

Lehetne a beletörődés a verse is az idézett Karrier, de a záró sor miatt inkább a felismerésé és a belenyugvásé. Hogy miben különbözik belenyugvás és beletörődés, azon minden olvasó kedvére morfondírozhat személyes kárhozatának és üdvösségének háza táján, hogy egy kis képzavarral éljek. Lőrincz P. Gabriella lírájában van valami könyörtelen, a sorok és a képek mindenen átgázolva követik egymást. Itt nem találunk kecses díszítményeket, szemkápráztatón egymásba folyó girlandokat, lágyan hullámzó ritmusokat, itt úgy kopognak a pontok vagy azok hiányai, mint a kalapácsütések, pedig csak annyi történik, hogy a költő megpróbál könnyedén, csalás nélkül szétnézni. Majd közli, hogy ez lehetetlen.
A következő fejezet, a Jelenés, címéhez hűen metafizikai észleletek tablója. Vigyorgó bálványok, éhező gyermekek, rákos tüdők, összegyűrt palackok, megkövezett szajhák, elégett szárnyú angyalok, fakadó ráncok, elköltözni vágyó, felesleges kínok, égig kivilágított utcák és házak között áll a vártán a szemlélő, az Istent kereső, hívó, sőt: Istent követelő halandó, aki nem élvezkedésből mártja a szent sebbe ujját, hanem mert a seben kívül nincs ott semmi más, ami érvényes lehetne. Mint az Itt minden című versben:

Hozsánna szól
Idegen
Fiúhoz
Minden fejen saját
Töviskorona
Vízbe kell fúlni
Hogy tiszta lepel jusson
Hogy gördüljön kemény
Sziklafal
Válts meg
Köd van
Hideg
Ez a kereszt
Csak az enyém

Nem a gyülekezet, a nyáj, a közösség békés, boldog, elégedett tagjának hite ez. Az tesz így hitet, aki megküzdött hitéért. Aki járt ott, ahol elhagyatnak mindenek, akit vitt már a lélek a pusztába, aki megjárta a poklokat, és megtanult ott dudát fújni. Aki már a részvétlen egektől sem retten meg, mert ismeri a teremtő magányát, és tudja, hogy az sokkal iszonyúbb, mint a teremtetteké. Mert Ő mindig ott van nekünk a végén, de vajon így van ez fordítva is? Persze istenkísértés a kérdésfölvetés, ám ha egyszer kitárjuk a kaput, számtalan veszélyes kérdéssel szembesülünk, mint a Születésben is:

Jobbról a fiú
Balról az átkozott
A bolondok díszes ruhákban ünnepelnek
Hetvenkét szűz árvalányhajat fésülget
Mind szőkék és szelídek
A temetőkaput szélesre tárták
Hogy mindenki bejusson
A vénkisasszonyok
Szemérmesen bújtatják retiküljeikbe
A színes vibrátorokat

Egy perces néma csönd
Megszületett az utolsó ember is

Az Árva lesz versei családversek vagy anyaversek, csak nem úgy, ahogy azt gondoljuk. Pontosabban gondolni gondoljuk, csak nem mondjuk, mert nem akarjuk föltárni azokat a bizonyos sebeket. A költő persze teheti, nem követ el indiszkréciót sem önmagával, sem az olvasóval szemben, hiszen mindaz, amiről itt szó van, annyira tiszta, követhető és általános, mint a közhelyszámba menő bölcsesség, mi szerint: addig érdemes szeretni valakit, amíg él. Miközben a költő fölvállalja akár magának a megfáradt Istennek elringatását is a Hetedik napban:

Ha szorosan az
asztallába mögé bújok,
majd Hozzád simulok,
Istenem.
Vagy a lábtörlő alá,
még nem tudom.
Csak azt, hogy
átlátsz minden
apró kulcslyukon.
Látod az epében,
vesében a követ,
a meszet az érfalon,
látod, ahogyan nő
a rák az agyban,
vagy asszonyméhben
a gyermek.
Hát nincs miért
Előled bújni,
csak Veled.
De ha elfáradnál a
nagy munkában,
majd karomban ringatlak,
pihenj meg Istenem.

Így szól a vers, miközben egy másik, ugyanebből a ciklusból kijelenti, hogy őt nem kell elsiratni, mert valamikor majd betemeti a föld. Ritka szerző az, aki ennyi verset meg tud úszni szereplés nélkül. Miközben Lőrincz P. nyilvánvalóan nem a megúszásra játszik – föl sem merül benne, hogy másképpen is lehetne, mint ahogyan van, hogy máshogyan is nézhetné a dolgokat, hogy a dolgok máshogyan is lehetnének. Így vannak. Így vagyunk. Ilyen törötten, csalón, csalatottan, gyászosan, önhitten, vétkesen. Észre lehet venni egy szót, ami egyik versben sem szerepel: ítélet.
Az utolsó fejezet a Szabad. Vajon mitől szabad az, akit saját léte sújt, s ezt még elfogadni is képes? Mitől szabad az, aki nem tud, de nem is akar résztvevő megfigyelőből nem cselekvő megfigyelővé válni? Aki valójában nem engedi meg magának azt, amit most legtöbbünk szabadság alatt ért? A kérdések csak sokasodnak, ha elolvassuk a Liberum arbitriumot:

hogy vállfa vagy
akasztófa
te döntöd el
valaki vagy valami
mindig fel van akasztva
itt ruhák lógnak
amott krisztusok
nem tartozik rám
hogy melyik sorba állsz
árulsz vagy elárulnak
kérted hát örülj
tiéd a szabad akarat

Sok költőt ismerek. Vannak köztük komédiások, akik minden versben más alakot öltenek, vannak tudósok, akik patikamérlegre teszik minden betűjük és írásjelük, vannak vadul cikázó, mindent fölforgató, lobbanó lángalakok, akiknek pillanatnyi szenvedélye sokakat elragad. Vannak aztán keserű temetőlátogatók, komor koporsóvivők is, akik titkokat keresnek magányosan, a keresztúton, a telihold fényénél. És vannak, akiknek nem kell spekulálniuk vagy fantáziálniuk semmin, mert közvetlen összeköttetésük van a siralomvölgyből a láthatatlan királyságba. Nekik nincs más dolguk, mint beszámolni arról, ami az összekötő pontokon történik. Csak mindig legyen kinek. Emlékezzünk az elsőként idézett versre. Jézus herceg kegyelme halvány. Ám – ha hiszünk a tanításnak – attól még továbbra is végtelen.

https://irodalmijelen.hu/2019-mar-18-1241/kegyelem-titkos-leptei
Lőrincz P. Gabriella: Átszállás előtt. Előretolt Helyőrség, 2018.

Válasz

M Imre üzente 7 hónapja

“…űzzük a gonoszt erről a tájról”
03 MáR

Zselicki József költő, pedagógus 1949. február 27-én született Kisgejőcön.

A helybeli iskolában, majd az Ungvári Zalka Máté Középiskolában (ma Dayka Gábor Középiskola) tanult. Az Ungvári Állami Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán szerzett diplomát 1973-ban. 1967-től a Kárpátaljai Ifjúság munkatársa. Alapító tagja és elnöke volt az 1967 novembere és 1972 februárja között működő ungvári Forrás Ifjúsági Irodalmi Stúdiónak. Részt vállal a Kovács Vilmos és Fodó Sándor által elindított kárpátaljai magyar polgárjogi mozgalomban.

Pedagógusi pályáját Dercenben kezdte, majd nyugdíjba vonulásáig a Nagygejőci Általános Iskolában tanított.

Kisebb-nagyobb megszakításokkal, 1966-tól publikál a kárpátaljai magyar nyelvű kiadványokban. Magyarországi folyóiratokban és napilapokban is szerepel költeményeivel. Közel egy évtizedes kényszerű hallgatás után újra bekapcsolódik az irodalmi életbe. Alapító tagja a József Attila Alkotóközösségnek és a KMKSZ-nek. Három éven keresztül a KMKSZ ungvári járási szervezetének elnöke, a szövetség választmányának tagja.

S. Benedek András irodalomtörténész szerint a hatalommal dacoló, a „hadak útját” megjáró Zselicki József versei „arról tanúskodnak, hogy a költő talán a kor s a szűkebb táj „virággyermeke” lehetett volna. Mese, tündér, virág, hóvirág, vér, lobogás, láz, tavasz, aranyos mező, rétek, illatok, csillagok, fény a kulcsszavai, bár az idillt ellenpontozza fanyar kiszólásaival, jogos büszkeséggel mondja: „nem vagyok kisebb/ semmi csodánál. Az álomvesztés kezdettől érezhető szinte minden sorában… De „Zselicki József nem adta fel”.

2002-ben megkapta a Magyar Művészetért Díj Kuratóriuma és a Hernádi Porcelángyár Manufaktúra díját.

Művei: Rokonom, csillag. Versek, Budapest-Ungvár, Intermix Kiadó, 1994., Hír. Versek. Budapest-Ungvár, Intermix Kiadó, 2006.

Az alábbiakban Zselicki József Horváth Sándor kérdéseire válaszolva vall pályájáról.

– Melyik az a verssorod, versszakod, amelyet életed mottójának tartasz?

– Keresgettem magamban, verseimben is, és talán a Rokonom csillag c. versemben találtam erre választ az igazi emberi lehetőségre:

„ki ahol van, az ott legyen,
és vigyázzon
a porszemre is…”

Magyarnak lenni itt. Emberül.

– Pályafutásod melyik szakaszára gondolsz vissza a legszívesebben? Melyik volt a leginkább gondoktól terhes?

– Az 1960-as évek közepe és a 70-es évek eleje a vers kultuszának időszaka Magyarországon és itt, Kárpátalján is. Versmondó versenyek időszaka, a televízió Vers mindenkinek mindennapi jelenléte jellemezte a korszakot. Én a Kárpátontúli Ifjúság c. lapnál dolgozván megkaptam a tőlem még fiatalabbak verspróbálkozásait. A hivatalos „hurrá” optimizmussal terhelt megjelenő versekkel szemben megmutatkoztak csírái az eleven egyéni gondolkodásnak.

– 1967 nyarán Balla Gyula barátom behozta a szerkesztőségbe, és barátaiként bemutatta nekem Stumpf Bénit, Punykó Marikát és Györke Lacit, akikkel ezután sülve-főtt barátok lettünk, és összedugva fejünket elhatároztuk, hogy az írni jelentkezőknek támpontot adunk.

Körükből alakítunk egy értékelő, megbeszélő stúdiumot, így 1967. november 17-én létrehoztuk a Forrás Stúdiót. Az összejöveteleket havonta egyszer tartottuk, idővel az ünnepi megemlékezések alkalmával tömegrendezvényekre is sor került. Ez volt a kárpátaljai magyar irodalom iskolakorszaka, amitől mi magunk is nevelődtünk. A stúdió működését óvó szemmel figyelte Kovács Vilmos, míg az ukrán részről Jurij Kerekes, Jurij Skrobinec, Petro Szkunc is rokonszenvezett velünk. Így mi lettünk az első, ahogy Béni barátom írta, a „félelemtől mentes nemzedék”. Nem az lett. Rettentették. Emlékeimben él még kölyökkorom, mikor rászóltam a búzakévekötőre, hogy ne itt duruzsoljon, hanem a kolhoz közgyűlésen járjon a szája.

Épp akkor olvastam Bronthe-től a „Bögöly”-t az igazukat bátran kimondó emberekről. A kévekötő Józsi bácsi nem szólt, savanyú szemmel rámnézett hosszan. Nem tudtam: megjárta a Gulágot. A félelem apáink lelkében mindennapi volt.

– A rettenet kimondása és feloldása is a költők feladata.

A Forrás Stúdióban való műhelymunka a legkedvesebb emlékeim közé tartozik. Egy nap a szerkesztőségbe beállított hozzám Béni, és azt mondta, menjek vele, mert megismertet egy új egyetemi tanárral, aki Tartuból jött és a mi emberünk. Ez volt Fodó Sándor. A filológiai kar lépcsőin találkoztunk vele, tényleg a mi emberünk volt és lett.

– Baráti viszonyunk Fodóval, Bénivel, Kovács Vilmossal meghatározta egész életemet.

– Pályatársaid közül kik állnak lelkedhez a legközelebb? És miért?

– Voltak és vannak „ádáz” barátaim, akiknek sorsa az én sorsom is, akikkel vállaltuk a kihívásokat a közösség érdekében, a kárpátaljai magyarságért. Fodó Sándor, Stumpf Béni, Balla Gyula, Punykó Mária, Györke László, Czébely Lajos, Sari József, Fodor Géza stb.

– „… szükséges, hogy vers írassék, különben meggörbül a világ gyémánttengelye” – vallja József Attila. Osztod ezt a gondolatot?

– A világ egyensúlyban kell hogy legyen, ellensúlyozni kell a rosszaságot, a gonoszságot a jó szóval, az igaz hittel. Őseink idejében is voltak sámánok, akik jó szóval, ráolvasással védték a népet minden rontástól. Egy alkalommal egy ismerősöm kérdezte tőlem, mi a vers. Épp akkor született gyermeke. Nagymarkú ember volt. Tenyérre fogta a teremtményt, feje fölé emelte, igaz örömmel belekacagott a levegőbe a pici felé. Na, látod – mondtam – ez a vers, az öröm éneke.

– Mert minden vers. Az őszinte káromkodás is.

– Mit jelent számodra Kárpátalján magyar költőnek lenni?

– Sorsvállalást. Kimondani a kimondhatatlant. Pillanatnyilag legbőszítőbb számomra az új ukrán oktatási törvény. Ki akarják verni az utódaink szájából a szót. Az anyanyelvet. Ilyet még a XX. sz. egyik legnagyobb gazembere, Sztálin sem mert megtenni, hisz még az életében nyílhattak meg magyar tannyelvű iskolák Kárpátalján.

– Mi jut eszedbe Kovács Vilmos alábbi sorairól:

„Uram, marad itt még néhány bolond,
s ha most felemelsz, mindőjük nevét
füledbe mondom.
Oszd fel közöttük poklunknak felét.
Homlokuk jeles, nyakukban kolomp.
S vigyázzunk rájuk ott a porondon.”

– Igen, Vilmos után maradt néhány ember, akik megszervezték az egész Kárpátaljai magyarságot, hogy az meg tudja védeni saját érdekeit. A szervezet jól működik.

– Hogyan tovább magyar irodalom Kárpátalján?

– A szót nem fogja tudni kiütni semmiféle hatalom a következő nemzedék szájából sem, mert van jövő.

Eljön. Lesz. Bár nemzedéknyi íróember vándorol el (lásd a Véletlen Balett eltávozását). A fedetlen arcok nyílt szava lesz a jövő.

https://kiszo.net/2019/03/03/uzzuk-a-gonoszt-errol-a-tajrol/
KISZó

Válasz

M Imre üzente 9 hónapja

Csak vidáman | 2018. december 27.

Aki nem halogatós típus, annak sem mehet minden a leggördülékenyebben, élő példa vagyok erre. Mivel nem szeretem a rohanást, inkább előbb fogok hozzá teendőimhez. Így van ez nemcsak karácsonykor, hanem mindig. Ám bizonyos dolgok tőlünk függetlenül működnek, vagy nem működnek. Idén is, mint minden évben, igyekeztem apró, de hasznos ajándékkal meglepni szeretteimet. A lakás karácsonyi hangulatát máskor az első adventi vasárnapon kezdem megteremteni, s bár most a szokásosnál kicsit később fogtam hozzá, mégis időben sikerült végeznem mindennel. Kamasz fiaimat már nem igazán hozza lázba e folyamat, én azonban élvezem. Próbálok a környezetemben és a lelkemben is ünnepet teremteni. A fenyő díszítése szigorúan december 24-én délután történik, sosem hamarabb. Eddig azt hittem, csak azért teszek így, mert ezt tanultam, ez a hagyomány. De rájöttem: a fenyődíszítés az ünnep külsőségeinek koronája. Az egész adventi időszakban, négy héten keresztül azért készül minden, hogy végül kigyúljon a fény a fenyőn, s az karácsonyfává változzon. Idén is – a jól bevált szokás szerint – 23-a estére már minden dolgomat elvégeztem, s arra gondoltam, mennyire kényelmes és élhető időszak ez az életemben. Maradt ugyan még írnivalóm, némi apróság…

S akkor: amint bekapcsoltam a számítógépet, kiderült, hogy nincs internet. Kicsit éltettem a szolgáltató szüleit, majd békességben elaludtam. Másnap továbbra sem volt elérhetőn a világot feltáró net. Tudomásul vettem, hívtam a szolgáltatót, akik jelezték, hogy egyetlen szerelőcsapatuk van, akik foglaltak, délutántól pedig kitör a karácsony és bizony várnom kell csütörtökig. Azt nem mondom, hogy felvetett az öröm, de nem eresztettem búnak a fejem. A mobilnet használható, bár inkább nem részletezném, Ukrajnában ez mit jelent, maradjunk annyiban, hogy ez az ország ilyen apróságban sem európai. A bizonytalan mobilnet segítségével mindenkit köszöntöttem az ünnep alkalmából a Facebookon, s egyben jeleztem: nincs internetem, nagy levelezéseket ne várjanak tőlem. Az üzenő falamon azzal hecceltek, hogy amint az egyik versemben írtam (Áramszünethiány), nekem kellett, most megkaptam. Még szórakoztam is ezen, mikor hirtelen tényleg beütött az áramszünet. Ez még mulatságosabbá tette a helyzetet, egészen addig, míg rá nem jöttem, hogy a telefonom hamarosan lemerül, így nem csak nem látok majd bele a karácsonyfás, eljegyzéses közösségi oldalba, de esélyem sem lesz rá, hogy megírjam és elküldjem a munkáimat. Tüntetés gyanánt a konyhába vonultam – gondoltam, kocsonyába fojtom bánatomat, míg a hűtő ki nem olvad. Kénytelenek voltunk még koradélután feldíszíteni a fát, a gyertyagyűjteményem legszebbjeit is feláldoztam, mert mint kiderült, az Ukrajnában gyártott gyertyák nagy részében nincs kanóc, vagyis csak pár centi, hogy a vásárló ne érezze magát teljesen hülyének…

Este istentiszteletre mentünk, kántáltunk, s végszóra az áram is megjött. Kigyúltak a fények, bekapcsolt a hűtő, a bojler szorgalmasan melegítette a vizet. Majdnem 10 év kihagyás után tévét is néztem: rájöttem, hogy továbbra sem érdekel – ugyanazokat a filmeket vetítették, amiket még gyermekkorom fekete-fehér készülékén láthattam. Éjjel, minden vágyamat felülmúlva az internet is visszatért. Így telt az idei szenteste, most is akadozik a szolgáltatás, de remélem néhány levél elküldésére elegendő lesz. Újabb bizonyítéka ez az évzárás annak, hogy nem elég a meghittség, humorra is szükség van.

Lőrincz P. Gabriella.
Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:http://olvasat.hu/csak-vidaman/

Válasz

M Imre üzente 11 hónapja

Átlátni a sorok között
2018. 11. 02. | Demokrata

Bár a külső szemlélődő számára semmi sem változott Kárpátalján, de elég egy kevés időt az itt élőkkel beszélgetni ahhoz, hogy rájöjjünk, valami mégsem ugyanaz. Az elmúlt egy hétben volt szerencsém több településre ellátogatni. Megpróbálok átlátni a kusza sorok között, ami a médiaháború közepén nem egyszerű. Mert mi is történik, ha nem történik semmi?

Tudjuk azt, hogy a múlt év szeptemberében elfogadták az oktatási törvényt, amelynek értelmében Ukrajnában az oktatás nyelve ukrán, kivéve az őshonos népeket. Mondhatnánk, hogy akkor rendben is vagyunk, hiszen a magyar őshonos Kárpátalján. Igen ám, de Ukrajnában egyedül a tatárok lettek elismerve őshonos népnek, mivel nekik nincs anyaországuk, a magyaroknak pedig van. Érdekes módon az Ukrajnában élő cigány nemzetiségűeket figyelembe sem vették, pedig nekik sincs anyaországuk. A ruszinok létezését pedig el sem ismerik.

Más hasonló esetben már ugranak a jogvédők, esetünkben nem történt semmi. Jelenleg ugyan az oktatásban nincs komoly változás, gyermekeink az anyanyelvükön tanulnak továbbra is. Kisebb-nagyobb fennakadásokkal, némi igazságtalansággal, zászlógyalázás és hasonló dolgok közepette telt el egy év. Láttunk Beregszász központjában ukrán szélsőjobboldali fiatalokat masírozni, fáklyákkal vonulni, akik lerángatták a magyar zászlót a városházáról.

Idén október elején az ukrán parlament első olvasatban elfogadta az új nyelvtörvényt. Mivel ez csupán első olvasat, a törvény alakulni fog, hogy hogyan, azt nem lehet tudni. A sajtóból csak annyit tudtunk meg, hogy az ukránon kívül minden kisebbségi nyelv a konyhában és a templomokban használható majd. Nem tudtuk meg, hogy mi lesz a helyzet a turistákkal, mondjuk a magyar turistákkal. Hogyan fogják kiszúrni, hogy a vásárló helyi vagy magyarországi, és velük milyen nyelven beszél majd az eladó? A nyelvtörvény ötlete, elfogadása olyan lavinát indított el, amire azt hiszem, nem számított az ukrán vezetőség. Beregszászon több helyen az eladók orosz vagy magyar nyelven szóltak hozzám, azok is, akik addig ukránul próbáltak kommunikálni. Nagyon meglepett a dolog, de bevallom, örültem neki. A kulturális eseményeken való részvétel sokkal fontosabb lett a kisebbségek életében, mint eddig volt. Most valami mélyről fakadó haza- és nemzetszeretet is ott bujkál a sorok között. Akár a Bánk bán operára gondolok, akár a főtéren lezajlott Edda-koncertre, azt tapasztaltam, hogy nemcsak a résztvevők száma nőtt meg, hanem komoly nemzetmegtartó cselekedetté vált maga a jelenlét is. Imaközösségek és gyertyagyújtások szerveződnek az internetes oldalakon, csendes tiltakozás a magyar nyelv megmaradásáért Kárpátalján.

Beregszász főterén üldögéltem egy délután. Szomorúan vettem tudomásul, hogy negyven perc ücsörgés alatt mindössze egy ismerőst láttam. Majd arra gondoltam, hogy nincs mit csodálkozni, hiszen az én nem is kicsi egykori baráti és ismeretségi körömből is csupán egy-két ember maradt itthon. Több mint tízezer ember hagyta el csak Beregszászt. A beregszászi temető elhanyagoltsága talán a legbeszédesebb látvány. Sokkal rendetlenebb, mint eddig bármikor.

Egyre inkább provokálják a kisebbségeket, főként a maroknyi magyart, hiszen bár mi vagyunk a legkevesebben, de mi vagyunk a legszervezettebbek, látható ez a kulturális életünkben, a hagyományőrzésünkben, abban, hogy mennyire ragaszkodunk minden nemzeti ünnepünkhöz, és nem utolsósorban politikusaink szakértelmén is. A mi anyaországunk vezetői teljes mellszélességgel mellettünk állnak.

Furcsa dolog történt a napokban Magyarországról idelátogató vendégekkel beszélgetve. Volt köztük olyan, aki meglepődött, hogy Beregszászon mennyire kevés magyar szót lehet hallani. Olyan is akadt, aki azon gondolkodott, hogy a többi elcsatolt terület magyar szervezetei miért nem reagálnak. Egy külföldi azt kérdezte, miért nem mennek az utcára tüntetni az emberek. Elég nehezen értettem meg velük, hogy az volna most a lehető legrosszabb döntés. Ha nem lenne elég nagy baj, hogy az emberek úgy tíztől ötvenezer forintnak megfelelő hrivnyából kell éljenek annak ellenére, hogy az alapvető élelmiszerek ára megegyezik vagy meghaladja a magyarországit, a lehető legnagyobb nyomással, a nemzeti identitás megfojtásával próbálják ellehetetleníteni az otthon maradást.

Nincs ugyan kimondva, de mindenki tudja, hogy féltett nyugalmunk egyetlen hajszálon függ. Jól látható, hogy szándékosan feszítik a húrt nemcsak a politikusok, de az ukrán újságírók is. Gondolok itt Irina Farion szavaira, aki a kisebbségeket debileknek és kutyáknak nevezte, vagy arra az újságcikkre, amely szerint el akarják távolítani a Munkácsi Vármúzeumról a turult ábrázoló emlékművet, a helyébe pedig az ukrán címert tennék. Amiből annyi a valóság eddig, hogy létezik egy kiírt pályázat az ukrán címer elkészítésére, de hivatalosan a turulról még nem tudhatunk semmi biztosat.

Eközben szó esett a magyarok deportálásáról egy petícióban, és létezik egy úgynevezett halállista, amelyen már több mint ötszáz név szerepel, olyanoké, akik a leírtak szerint rendelkeznek kettős állampolgársággal. A listán szereplők közül két embert meggyilkoltak. Az egyik áldozat újságíró, a másik ellenzéki parlamenti képviselő volt, mindketten ukrán nemzetiségűek. A lista korábban az Ukrajnában élő oroszok és oroszszimpatizánsok ellen jött létre, de most a magyarok számontartása miatt egyre bővül. Az ukrán vezetőség nem tesz ez ellen semmit. Vegzálják az értelmiségieket a határátkelőkön, több órát várakoztatják azokat, akik felkerülnek a listájukra, jegyzőkönyv nélkül végeznek teljes vizsgálatot, miközben tudatják is az illetőkkel, hogy listán vannak.

Katonái létesítményt akarnak telepíteni Beregszászra, ami súlyosan elmozdítaná a város etnikai összetételét, ami már most sem kedvező a magyarok számára. A legfrissebb hírek szerint Babják Zoltán, Beregszász polgármestere tárgyalást folytatott Jurij Allerov vezérezredes főparancsnokkal, aki Ukrajna Nemzeti Gárdájának képviseletében érkezett a városba. A tárgyalásra a gárda egy százada Beregszászra történő kihelyezése miatt volt szükség. Vajon ez azt jelentheti, hogy a gárda jön, és a katonaság nem? Nem tudhatjuk.

A polgármester Facebook-oldalán az emberek ellenérzésüknek adtak hangot, de a Szvoboda nacionalista párt egyik vezéregyénisége is hozzászólt a bejegyzéshez, szerinte aki nem örül a nemzeti gárdának, az Ukrajna ellensége. De a hozzászólók között olyan is akadt, aki sérelmezte, hogy a polgármester bejegyzése magyar és ukrán nyelven került az oldalra, nem pedig ukránul és csak azután magyarul – ennyire kicsinyesek az emberek. Mindezek ellenére Pavlo Klimkin ukrán külügyminiszter azt nyilatkozta, hogy Ukrajna semmiben nem akarja gátolni a magyar kisebbséget, sőt örül nekünk. Meglehet, a pálfordulás azon okból történt, hogy az Európai Unió követeli Ukrajnától, hogy a törvény véglegesítése előtt tárgyaljanak a kisebbségek vezetőivel, illetve a Velencei Bizottság is kivizsgálja a nyelvtörvényt.

Így készül Ukrajna a következő év választására, ezek a provokációk, jogsértések mind a kampány előszelei. Bár az ukrán hazafiak szerint természetesen minden rendben van, többek között az is, hogy az iskolákban bevezessék az Ukrajnát dicsőítő jelmondatot köszönésképpen. (Dicsőség Ukrajnának, dicsőség a hősöknek!) Arra nem gondolnak, hogy a keresztény családokban a gyermekek egyedül Istennek adják meg ezt a tiszteletet. A szülők részéről felháborodással találkoztam.

A soknemzetiségű Kárpátalja rengeteget szenvedett már, jócskán megfogyatkoztunk, de igyekszünk nem megtörni, hanem megmaradni magyarként a szülőföldünkön. Nem lőnek ránk. Mondhatni, nyugodtan tesszük a dolgunkat, élünk egymás mellett, csupán néhány elvakult ember próbál nemzetet nemzet ellen hangolni, mert az érdeke úgy diktálja. A dolgok rendeződésében való remény az egyetlen, ami ezt a kevés magyart még itthon tartja. Hiszen, ha belegondolunk, olyan kevesen maradtunk, hogy már csak egy kisebb városkát tudnánk megtölteni. Épp ezért érthetetlen Ukrajna minden reakciója. Nem tudom, hogy az itt élő románok, szlovákok, oroszok, lengyelek, ruszinok hogyan viszonyulnak ezekhez a dolgokhoz, csak azt, hogy a magyarok szenvednek. Az idősek nem fogják elfogadni a rájuk kényszerített ukránságot. Ahogy nem váltak csehekké, sem szovjetekké annak idején, most nem válnak ukránokká sem. A fiatalok azonban máshol keresnek boldogulást, ami fáj, de sajnos teljesen érthető.

http://demokrata.hu/hir/belfold/atlatni-sorok-kozott_0
A szerző kárpátaljai költő, író

Válasz

M Imre üzente 11 hónapja

A versek útja
2018. november 2. | Olvasat

Tóth Péter Lóránt, Radnóti- és Latinovits díjas kunszentmiklósi versmondó útra kelve nem csupán verset mond vagy rendhagyó irodalom órát tart, de életre hívja a költészetet, alárendelve magát a versnek, járja a Kárpát-medencét. – Lőrincz P. Gabriella interjúja.

Lőrincz P. Gabriella:Mióta része a vers az életednek, hogyan kezdődött?

Tóth Péter Lóránt: Diákkoromban, 11 évesen kezdtem a versmondást, magyartanárom, Bődi Szabolcs biztatására, akivel mára már közös műsorunk van, nem szűnt meg a kapcsolat, hanem együtt mondjuk a verset. Verseket és meséket is mondtam, különböző versenyeken vettem részt, egyik alkalommal azonban – épp a Ki mit tud? országos döntője során, amelyen a részvétel hatalmas dolgot jelentett számomra – elment a hangom. Bár nem éltem meg kudarcnak az estet, mégis azt éreztem: többé nem szeretnék színpadra állni. Akkor érkezett az új szerelem az életembe: a kosárlabda. Minden pillanatom arról szólt. Nem mondtam több verset, de nem szakadt meg a kapcsolatom a költészettel; sokat olvastam, megzenésített verseket hallgattam. Abban az időben dőlt el, hogy testnevelő tanár leszek. A kosárlabda megtanított dolgokra, amiket mostanáig használok, az életem része lett, hogy magasra teszem a lécet, kitartó vagyok egyéb területeken is, csapatjátékos, aki tud küzdeni. Bár testnevelő tanár lettem, 2008 decemberében újra színpadra álltam: akkor éreztem meg a versmondás erejét, visszatértem a versekhez.

LPG: De nem álltál meg, hanem a tanítás mellett egy újabb fonala indult az életednek, részeddé vált a versmondás.

TPL: Rájöttem, hogy a versek hatalmas erőt tudnak kifejteni. Úgy éreztem, előadásaim által jót viszek az emberek életébe, a vers fölszabadítja a bennük lévő jót. Ha verset mondok, az ünnepé teszi a hétköznapot, ahogyan egy hétvégi kosármeccs, egy jó játék örömet okoz. Adni akartam. Átszüremlett rajtam a vers, és tudatossá vált bennem a versmondás. 2009-ben már részt vettem az országos versmondó versenyeken. Végigjártam a versmondók útját, nem pottyant az ölembe a siker, a tapasztalatszerzés szempontjából mindenképp jót tett, hogy lépcsőfokról lépcsőfokra haladtam. Már volt egy kész műsorom József Attila verseiből, amit néhány közeli településre elvittem, és láttam, hogy igény és szükség van rá. Megismertem a versmondó társakat, szinte magába szippantott az egész, éreztem, hogy ezzel akarok foglalkozni. Eközben pedagógusként dolgoztam tovább.

LPG: Mikor volt az első nagy siker? Hogyan indult az ország, illetve a medence-járás?

TPL: A Latinovits-díj öt évet váratott magára. Előtte persze voltak különdíjak, második, harmadik helyezések, amik szintén nagyon jó eredménynek számítottak. Akkor értettem meg, hogy menni kell az úton, kitartani, dolgozni és úgy talán lesz eredmény. Nem a méltatás jelentette a sikert, nem volt cél a díjak megszerzése, most sem az – természetesen örülök, és örülni kell, de nem ez a legfontosabb, hanem a versmondás maga. Első alkalommal Kárpátaljára és Délvidékre jutottam el. Nagyon élveztem az utazást, az ismerkedést az emberekkel, a tájakkal, miközben folytattam tanári pályám is. Igazán hittem abban, hogy akár a tanársággal, akár a kosárlabdával, vagy a versmondással kirángathatom az embereket a szürke hétköznapjaikból. Mindig ez volt a cél.

LPG: Aztán a tanári pályát elhagytad, maradtak a versek?

TPL: Eleinte azt gondoltam, hogy a versmondás mellett képes leszek félállásban tanítani – rövid időn belül kiderült: nem működik. 2015 őszén felmondtam, egy bizonytalan jövőkép állt előttem, fizikai munkát vállaltam a helyi strandon, kertészkedtem, egyfajta türelmi időszak volt ez az életemben, üresjárat. Később a Határtalanul program pályázatán nyertem 147 előadásra lehetőséget. Tizenkét év tanítás után belevágtam valami egészen újba. Elindultam Erdélybe, Felvidékre, Baranyába, főként a József Attila verseiből, életéből készített előadást vittem. Az első év egyfajta ismerkedés volt a Kárpát-medence magyarságával. Aztán magával ragadott az utazás, új műsorokkal bővült a repertoár. 2016-ban az 1956-os forradalom évfordulójára 100 előadást tartottam a Kárpát-medencében. Abban az évben jutottam el először Kanadába is, ami szintén egy nagy álom beteljesülése volt. Aztán következett az Arany János emlékév. Sorra nyíltak a kapuk, jöttek a lehetőségek, felkérések.

LPG: Életvitelszerűvé vált az utazásod, versvándorként emlegetnek, ismernek.

TPL: Sokan mondanak verset, sok pódiumműsor van, sok hihetetlenül jó előadó járja az iskolákat, de azt hiszem, ebben a formában, ahogy mondtad, életvitelszerűen egyedül én viszem az irodalmat szerte a magyar nyelvterületen. Én nem csinálok mást, ez az életem. Nemcsak arról szól, hogy elmegyek néha és mondok néhány verset, hanem próbálom a költők gondolatait a mába ültetni, aktualitásukat feltárni, őszintén hiszem, hogy ezek a történetek ma is elevenek. Néha egy hét alatt négy országban tíz előadást is tartok.

LPG: Hatalmas rohanás. Egyszer azt olvastam, hogy gyalogosan, majd kerékpárral indultál neki a világnak. Hogyan jött az ötlet?

TPL: Tavaly eszembe szökött a gondolat, hogy lassítani kell, közelebb kell kerülni Istenhez, az emberekhez, az úthoz, a természethez. Szerettem volna nem elrohanni a következő vonathoz, buszhoz az előadások után, hiszen a legtöbb alkalommal tömegközlekedéssel járok. Mindig érdekelt maga a zarándoklat. 2017-ben Szent László év volt – eldöntöttem: gyalog elmegyek Szentmiklóstól Szentlászlóig, Horvátországba, ami 260 kilométer távolság. Útközben folyamatosan tartottam az előadásokat, 14 helyszínen. Nagyon jó érzés volt valóban lelassítani. Elhatároztam, hogy minden évben lesz egy zarándokutam, idén így indultam el kerékpárral Kunszentmiklóstól Nándorfehérvárig, Mátyás királyról tartottam 20 előadást. Napi hatvan kilométert kerékpároztam. Nem akartam meséket mondani Mátyásról, inkább olyan dolgokat, olyan történeteket, ami a nagy király emberi oldalát mutatja be, amiket ma is használhatunk. Fantasztikus élmény volt a verszarándoklat, szeretném új tematikával évente megismételni.

LPG: Vannak-e újabb megkeresések? Amennyire látom, igyekszel nemcsak határon túlra, de Magyarország legeldugottabb falvaiba is elvinni az előadásokat. Cél ez? Direkt az apró, szinte elnéptelenedett falvakat keresed fel?

TPL: Sok helyre visszahívnak, meghívnak, mindig örömmel fogadnak. Barátságok alakulnak útközben, igaziak, nem felszínesek. Ugyanakkor mindig próbálok jobb lenni, próbálom felülmúlni az előző előadást, hogy a tőlem telhető legjobbat nyújtsam az embereknek. Igyekszem közvetlen lenni és alázattal fordulni a versmondás felé. Nem számít, hány ember jön el, nem érdekel, milyen utakon jutok a helyszínekre, a találkozások számítanak.

LPG: Hogyan választod ki a témát?

TPL: Vannak versek, amiket el kell mondani. El kell juttatnom az emberekhez Adyt, Radnótit, József Attilát, Kányádi Sándort. Az emlékévekhez kapcsolódó tematika mellett mindig olyan előadást viszek, ami nekem is fontos, csak így tudom csinálni. Hiszem, hogy a versek olvasása segít magunkat megismerni, s szeretném, ha elhinnék az olvasók: valóban lélekgyógyító hatása van az irodalomnak. Igyekszem minden előadásra nagyon jól fölkészülni, a versek születésének körülményeire figyelni, rájönni arra, hogyan adhatom át legjobban a verset. Egyetlen gondolat lett a vezérfonalam, ami Hobo dalszövegrésze: A múlt sikere nem igazol semmit – próbálok eszerint élni és dolgozni. Nekem minden előadás olyan, mint az első, mind egyformán fontos, mert a versmondás a pillanat művészete..

Ez az írás az Olvasat - Irodalom és irodalom oldaláról lett kimásolva. Minden jogot fenntartunk! Közvetlen elérése a másolt szövegnek:
http://olvasat.hu/a-versek-utja/

Válasz

További hozzászólások 

Ez történt a közösségben:

M Imre írta 2 órája a(z) Mi a véleményed a klub tartalmáról? fórumtémában:

A National Geographic Magazin első száma 131 évvel ezelőtt, ...

M Imre írta 2 órája a(z) Mi a véleményed a klub tartalmáról? fórumtémában:

2019 októberében egy napra mindenki számára ingyenes ...

M Imre írta 2 órája a(z) Mi a véleményed a klub tartalmáról? fórumtémában:

HBweb Közlekedési hírek mára: Pozitív: - Libegők ...

M Imre írta 3 órája a(z) Mi a véleményed a klub tartalmáról? fórumtémában:

Uraim (és Hölgyeim), az első kibernetikus bűncselekmény ...

M Imre írta 1 napja a(z) Mi a véleményed a klub tartalmáról? fórumtémában:

Nyugodtan lehetne postázni is .. Nyílt levél Karácsony ...

M Imre írta 1 napja a(z) Mi a véleményed a klub tartalmáról? fórumtémában:

Biciklivel érkezett meg a Főpolgármesteri Hivatal...

M Imre írta 1 napja a(z) Mi a véleményed a klub tartalmáról? fórumtémában:

Naponta átlagosan 40-50 értesítés érkezik a telefonunkra...

M Imre írta 1 napja a(z) Mi a véleményed a klub tartalmáról? fórumtémában:

A férjet bántalmazásért már elítélték Judit eltűnése és ...

M Imre írta 1 napja a(z) Mi a véleményed a klub tartalmáról? fórumtémában:

A National Geographic Magazin első száma 131 évvel ezelőtt, ...

Szólj hozzá te is!

Impresszum
Network.hu Kft.

E-mail: ugyfelszolgalat@network.hu